Amikor felébredtem, és az órára pillantottam, a kismutató a kettesen volt. Kinyújtottam elmacskásodott lábaimat, és Lily felé fordultam. Meglepetésemre ébren volt, és engem nézett. Másodpercek teltek el, ahogy egymást néztük. Percek, vagy talán órák. Már-már úgy éreztem, hogy megöregedtünk, és nagyszülőkként fekszünk egymás mellett egymást nézve… Megráztam a fejem a képtelen gondolatra, majd megkérdeztem:
- Mi az?
- Semmi – válaszolta, és egy mosoly kíséretében puszit adott az arcomra. – Nem tudom, mi lenne velem nélküled…
- Hm… Én tudnék egy csomó dolgot felsorolni, de nem veszem el a kedved. – Erőltetett mosollyal tekintetem újra az órára tévedt. – Tudod, drága, a vendégecskék hamarosan jönnek.
- Igaz, de nincs kedvem felkelni. – Fel sem vette a gúnyos kicsinyítő képzőmet. Ehelyett hozzám bújt, én pedig kicsit furcsán néztem rá. Az volt az igazság, hogy valami nem stimmelt; volt valami, amit eltitkolt.

Mielőtt azonban bármit is kérdezhettem volna felpattant, és feldobálta magára a ruháit. Biztosan elért a tudatáig, hogy mit mondtam az előbb.
Végül jobbnak láttam, ha követem e tevékenységét, így felöltöztem én is, majd míg Lily a konyha felé vette az irányt, én fogtam a pálcámat. Kimasíroztam az udvarra, és egyetlen mozdulattal eltüntettem a vágatlan füvet. Aztán visszamentem Lilyhez, aki ugyancsak pálcával művészkedett.
- Nem tudom, hogy vagy vele, de mintha említetted volna, hogy muglimódszerrel fogod végezni a házimunkát.
- Hé, én ezt nem is mondtam – fordult felém.
- Lehet, hogy nem így, de mondtad – vigyorogtam, és gondoltam, segítek neki a főzésben, ő viszont rám szólt.
- Egy férfi a konyhában egyenlő egy óriási katasztrófával!
- Na, most megsértődtem – biggyesztettem le a számat. – Ha nem tudnád, a mi lakásunkban csak férfiak vannak, és…
- Férfiak?! Jó vicc! – kacarászott.
-… és valakinek el kell vállalnia a főzést is – fejeztem be a mondatot figyelembe sem véve az előző beszólását.
- Igen? Legalább tudom, miért vagy ilyen nyeszlettke – nevetett tovább, és megbökte a hasamat.
- Nem is vagyok nyeszlett! – csattantam fel egy picit. Magamra néztem, és bármennyire is bennem volt az, hogy tényleg fogytam, megállapítottam, hogy mégis jó bőrben vagyok.
Lily tíz percig röhögött az állítólagos savanyú pofimon, amit inkább ráhagytam. Röhögjön csak ki…

Fél öt felé, mikor már minden a legnagyobb tökély volt, és kitettem néhány poharat meg egy üveg bort az asztalra, kitört belőlem a röhögés. Valahogy annyira felnőttes volt az egész… Nem illett a hétvégi tervemben ez a komoly program Kate komoly bátyjával és ezzel a komoly borral…

Kilopóztam a konyhába, és a salátákat rendezgettem, mialatt Lily lépett be. Hogy kicsit oldjam a feszültséget, megdobtam egy-két salátalevéllel, amit ő egyáltalán nem tolerált.
- James Potter! Mindjárt itt vannak Kate-ék, te pedig játszol az étellel? Hát mire tanított anyukád?
- Jaj, nyugi, Lily…
Leszedte a fejéről a salátát, de úgy, hogy az egyik hajcsatba beleakadt a saláta, így egy kevés zöld ott maradt a hajában. Visszafojtottam a nevetést, és ekkor csöngettek.

Lily összekapta magát, és a bejárathoz sietett. Végigsimított blúzán, majd kinyitotta az ajtót, illetve beengedte a vendégeket. Kate visítva ugrott Lily nyakába, majd kuncogva vette szemügyre a salátalevelet.
- Látom, salátakirálynővé koronáztak – szólt, és kiszedte Lily hajából.
- James! – mordult hátra Lily, én pedig fülig érő szájjal léptem mellé.
- DZSÉÉÉÉÉJMSZ! – kurjantotta Kate, és engem is átölelt. – Rég láttalak… - húzódott hátrébb szolidan.
- Dettó… – És ekkor lépett be Daniel, én pedig nem is mondtam mást Kate-nek.

Az egész megjelenése felnőttes volt: fekete haj, fekete ing, és hogy kicsit lazábbra vegye a stílust, farmernadrág. Szinte egy magasak voltunk, de ennek ellenére kicsinyesnek éreztem magam.
Lilynek kezet csókolt (!), és átnyújtott egy gyönyörű liliomot. Álszent majom…
- Daniel, bemutatom Jamest, a barátomat. – Jattoltunk*, és farkasszemet néztünk. Konkurencia maximálisan.
- Örvendek – szűrtem ki fogaim közül.
- Részemről a szerencse. – Kimérten beszélt, és egy kicsit megszorította a kezemet, amit viszonoztam.

A lányok megérezhették a kakasviadal szagát, mert gyorsan betereltek bennünket az ebédlőbe, ahol helyet foglaltunk. Lily és Daniel egymással szemben, Kate Lily bal oldalán, én pedig a jobbján.
- Igazán szép házatok van… - ábrándozott Kate. – Kár, hogy Siriusszal mi még nem tervezünk ilyesmit.
- Black még gyerek – szólt Daniel. – Majd ha benő a feje lágya, és ha kapsz rá engedélyt, összeköltözhettek…
- Dan, légy szíves. Hagyd abba, okés?
- Okés, hugica – válaszolt gúnyosan.

Látszik, hogy testvérek - mármint a marakodásuk miatt. Viszont a gondolkodásuk, a viselkedésük és a külsejük teljesen különbözik. Talán Danielnek nehéz élete volt… Végül is, Kate maga az Élet, az Öröm, a Móka… de ha Danielre nézek, inkább valamilyen törvényellenes dolgok jutnak eszembe.

A beszélgetés igencsak háromoldalú volt: Lily, Kate és Daniel részéről. Én leginkább hallgattam, és figyeltem, hogy Daniel hogyan viszonyul Lilyhez, illetve fordítva. Többször is feltűnt, hogy Daniel rákacsintott Lilyre, de ráhagytam gondolván, csak képzelődtem. Csak a lényeges dolgokat szűrtem ki a beszélgetésből: Daniel ugyebár orvos a Szent Mungóban, de Glasgowban szokott előadást tartani a nővérpalántáknak. Visszafogtam magam, és nem kérdeztem meg, hogy mégis mit ad elő; a féltékeny énem nagyon is ki akart törni belőlem, csak nem hagytam.

Hét óra felé kiment a két nő a levesért. Míg ők kint cseverésztek, mi néma csendbe burkolóztunk. Aztán, mikor behozták az első fogást, s enni kezdtünk, a lányok nem tudták befogni a szájukat: feljöttek a tanárok, és próbáltam érdeklődést mutatni a csipkés harisnyás vén nyanyáról szóló beszámoló iránt, illetve a…
- Micsoda? Pipogyusz anyja? Akarom mondani – javítottam ki magam -, Piton anyja?
- Igen. Mi ebben a furcsa?
- Hát nem tudom. Valahogy egy otthonülő, aranyvér-mániás hájas néninek tekintettem.
- James! – förmedt rám Lily.
- Na jó. Akkor biztosan egy vékony, csontvázkisasszony, illetve úri hölgy, aki…
- James, elég volt! – Megint csak Lily… Kate volt az egyetlen, aki szórakozott a jellemzésen. Bezzeg, ha Sirius itt lenne, akkor nem lenne ilyen a hangulat.
- Jut eszembe, Siriust miért nem hívtátok meg? – A két nő egy emberként tekintett Danielre, mintha az alattvalói lennének. – Nos?
- Az az udvari bohóc nem egy kellemes vacsorához való… - válaszolt Daniel, én pedig szinte füstölögtem. Kate megszokhatta már, hogy bátyja sértegeti a fiúját, én viszont egyáltalán nem.
- Ne beszélj így a legjobb barátomról! – keltem ki magamból, és szinte tűzgolyókat lövelltem rá a szemeimmel.
- James, légy szíves. Nem mindenki kedveli Siriust.
- Behozom a következő fogást – morogtam.
Lily érdeklődve nézett rám, aztán elmosolyodott. Tulajdonképpen itt eszméltem rá, hogy nem először vacsoráznak már együtt hármasban.

Hallottam, hogy Kate is elmegy a mosdóba, én pedig megszaporáztam a lépteimet. Visszafelé tartottam, mikor véletlen elkaptam egy mondatfoszlányt:
- Ez a srác annyira gyerekes… Jobbat érdemelsz nála…
Rögtön beléptem, és láttam, hogy Lily kezén pihen Daniel mancsa. Egy pillanat erejéig felforrt bennem a víz, de aztán le is hűlt, mert bízok Lilyben. Egy kapcsolat alappillére a bizalom - mondogatta George bácsi.

Lilyn nem láttam egy csepp zavart sem. Tudtam, hogy tudja; megérezte a nyugalmamat is, és elterelte a témát a politikára, azaz a választásokra, amik a közeljövőben fognak zajlani.
- Robert Marell is pályázik a Mágiaügyi Miniszter posztra.
- Robert Marell? Tényleg? Ő az iskolánk igazgatója.
- Igen-igen. Amit tudni kell még róla, hogy, még ha sötét varázslónak is néz ki, nem áll a rossz oldalon. A családja mind Tudjukki csapatát szaporítja, de Robert nem – mesélte Daniel, majd hirtelen elhallgatott, és a tányérját kezdte fürkészni.
- És ezt te honnan tudod?
Mielőtt még bármit is válaszolhatott volna, váratlanul Kate pottyant le hozzánk.
- Tudjátok, ifjak, tetszik a mosdótok.
- Szeretnél benne lakni? – humorizáltam ártatlan szemekkel.
- Ezt meg se kellett volna kérdezni! Naná, hogy igen!
- Aztán meg jön Sirius is…! Nem is hiányzik más! – ironizált Lily.
- Na meg Jake – tettem hozzám.
- Az meg ki? – kérdezték kórusban a lányok.
- Hát, nem tudom, hogy elmondhatom-e – kérettem magam.
- Na, James! Mondd már! – nyaggatott tovább Kate.
- Tudtam én, hogy Sirius buzi… - próbálkozott Lily.
- Haha. Bocs, Babyk, de ezt az információt Sirius fogja megosztani veletek, feltéve, ha akarja.
- Lily, mondd meg neki, hogy kap jutalmat este, ha megmondja – ugrándozott a székén Kate.
- Engem ilyennel nem tud megzsarolni…
- Ennyi óvodást egy helyen! – jajdult fel Daniel a szemét forgatva.
- Mert te olyan nagy vagy már… - gúnyolódtam, mire Lily megszúrt az asztal alatt a villával, feszültségoldásként pedig Kate gyorsan elterelte a témát. Ha robbanna valami a levegőben, mi tuti egymásnak esnénk.

Fogtam én is a villámat, és finoman szurkálni kezdtem a combját. Aztán átváltottam egy picit érzékibb mozdulatokra, és már szó szerint simogattam a villával.
Lily mosolygott, és egy halk sóhajtás is kiszaladt a száját. Durván ellökte a villát, ami a padlón landolt, és lehajoltam érte. Daniel lába Lilyét simogatta, és egyre inkább kezdett elborulni az agyam. Sietve összeszedtem a tányérokat, öntöttem egy kis bort mindenkinek, aztán sürgős levélírásra hagyatkozva leléptem.
A nappaliban a fotelra dőltem, és mélyeket lélegeztem. Nem is az én kényeztetésemtől, hanem Danielétől élvezkedett… Kate előtt, és előttem is… Ezt nem hiszem el!

Az is lehet, hogy már rég lefeküdtek, és… James, te milyen hülye vagy! Most kezdődött a suli… most ismerte meg! Lehetetlen, hogy pár nap után ágyba bújjon vele, míg én évekig csaholtam utána!

Aztán újabb és újabb lehetőségek villantak be a fejembe. Csak akkor tértem igazán magamhoz, mikor a szobában sötét volt, és csak a kinti lámpa miatt áramlott be fény a szobába. Ekkor egy alakra lettem figyelmes, aztán meg Lily hangjára.
- Sötétben írod a levelet? – Hangja egyáltalán nem volt derűs a bortól, ami csak azt jelenthette, hogy nem ivott.
- Befejeztem.
- Akarod mondani, el sem kezdted – javított ki.
- Lehet. – Utálom, hogy ennyire ismer.
Meggyújtott egy gyertyát, ami igazából nagyon romantikus lenne. Más helyzetben.
- Ma itt alszom – közöltem vele szárazon, és továbbra is egyenesen néztem.
- Tessék? – Elakadt lélegzettel nézett rám, és a hirtelen lobbanó láng is megállt egy pillanatra.
- Jól hallottad.
- De miért?
- Át kell gondolnom néhány dolgot.
- James, légy szíves, állítsd le magad!
- Igen? Miért is? Te az asztal alatt hetyegsz azzal a faszkalappal, én meg tűrjem?
 Eléggé felemeltem a hangom, amitől meg is ijedt, és megszeppenten próbált védekezni.
- Nem csináltam semmit az asztal alatt.
- Nem? Akkor miért láttam azt, hogy Daniel lába igencsak félreérthetetlenül tapiz téged?
- Tessék? – Döbbent arcától kezdtem én is elbizonytalanodni.
- Mikor ellökted a villád, és lehajoltam, akkor láttam, hogy…
- Össze-vissza fantáziálsz féltékenységedben! – fakadt ki.
- Hát persze! Talán van is rá okom.
- Egy: nincs okod. Kettő: nem történt semmi az asztal alatt. Valamit nagyon elnézhettél, mivel hozzám sem ért Daniel. Csak te „tapiztál” a villáddal.
- Aha.

Előröl az ölembe csúszott, és halkan suttogta:
- Bízz bennem.
- Bízok. De te is kiakadnál hasonló helyzetben.
Nem válaszolt. Követelődzően megcsókolt, és észrevétlenül besimított a pólóm alá, ami néhány pillanattal később már nem volt rajtam. Ugyanilyen módon került le az ő felsője, aztán a nadrágja, az én nadrágom, és a többi…

Hosszú éjszakánk volt, így sokáig is aludtunk. Nem, nem kell annyira rosszra gondolni, de tény és való, hogy hosszú volt. Mikor felébredtem, Lily még igencsak az igazak álmát aludta, én pedig készítettem reggelit. Gondoltam, meglepem…

Előkerestem a Potterek könyvét**, és néhány rózsát varázsoltam. A szirmaikat óvatosan leszórtam a kanapétól, fel a lépcsőn, egészen a hálószobáig. Aztán néhány szelet kenyeret megpirítottam, és vajjal megkenve tányérokra pakoltam, majd felvittem ezeket a hálószobánkba.
- James, merre vagy? – hallottam egy álmos hangot.
Nem válaszoltam, csak gyorsan megigazítottam a tálcát, mellé tettem egy rózsát, és a szekrény mögé bújtam.

Néhány másodperccel később Lily lépett be, és láttam, hogy csillog a szeme. Tudjátok, hogy mikor szokott a lányoknak csillogni a szemük…?

- Jamie, hol vagy? – búgta.
- Nem vagyok Jamie – nyújtottam rá a nyelvem, és hátulról átöleltem.
- Mi ez a romantika, édes? – kérdezte, miközben kibontakozott az ölelésemből, és vett egy szelet kenyeret. Válaszképp megvontam a vállam. – Hm, ez isteni. Biztos te csináltad?
- Nem, a pincében találtam őket, és csak rájuk fújtam, hogy ne legyenek porosak. – Egy pillanatra megállt a szájában a falat, én pedig röhögve ültem le mögé.
- Menj a fenébe!
- Majd később… - Közel hajoltam nyakához, és úgy vettem el egy szeletet. Megfújtam vállát, és láttam, hogy libabőrös lett, amit én egy mosollyal nyugtáztam.
- Még mindig nem árulod el, hogy mire föl ez a kedvesség?
- Nem szabad kedveskedni? – Adtam egy puszit az arcára, aztán végigcsókoltam a nyakát.
- Mit csinálunk ma?
- Hm. Azt hiszem, előszedjük az eredeti tervet, azaz lazulunk, rosszalkodunk, eszünk, aztán mindez előröl…

*Jattolni – kezet rázni [A szó Szilvási Lajostól ragadt rám. Egymás szemében című könyvét mindenkinek ajánlom]
*Remélem, emlékeztek a jó kis zsebkönyvre, amit először az első kötet 11. fejezetében említettem :)

< Előző fejezet - Következő fejezet >