|
8. fejezet ~ Megtévesztés tava
Őszintén? Ezzel már nem vagyok elégedett.. - bezzeg a Hét évnyi Edevisszel... *fütty* Erről jut eszembe: volt egy kis írói válságom, DE azt el kell mondanom, hogy alkottam közben egy-két novellát... Szóval, örülnék, ha ellátogatnátok Imagine-re *vigyorog* Nos, ezért nem volt frissítés..XD ;)
-… Lily? Lily! Te meg mit keresel itt?
De mielőtt még beugorhattam volna a tó vízébe, hogy kihúzzam életem értelmét, hirtelen egy vastag kötél csavarodott a derekamra. Az utolsó dolog, amit láttam a tóban, az Daniel arca volt, ami már túlságosan is közel járt Lilyhez.
- James, nyugodj már le!
Víz ömlött az arcomba, mire pislogni kezdtem, és szempillantás alatt kitisztult minden a fejemben.
- Borton professzor nem szólt, hogy vigyázzatok a Megtévesztés tavával?! – csattant fel egy valaki mögöttem, és éreztem, hogy a kötél lesiklik rólam.
- Elnézést kérünk, nem hallottuk – mondtam alig hallhatóan az idegennek.
Egy világos barna hajú férfi állt előttem, akire értetlenül néztem. Kockás ingét begyűrte a nadrágjába, miközben felhúzott a fűről.
- Tereshchenko* professzor vagyok, még nem találkoztunk – mutatkozott be.
- Örvendek. James Potter, tanárúr...– néztem rá pislogva, és újra le kellett ülnöm a földre, mert nagyon szédültem. - Én ezt nem értem
- Nem is kell értened. Ez egy félresikerült varázslat műve, amit az igazgató és Shadow professzor próbált összehozni. Kombinált varázslatok eredménye, és nem lett volna szabad kettejüknek ebbe belefogni…
- De akkor miért nem semmisítették meg? – guggolt le mellém Remus.
- Nem lehet. Vannak dolgok, amiket nem lehet megsemmisíteni, mert olyan varázslatok, vagy olyan dolgok, amik visszafordíthatatlanok. Eleve olyan bűbájjal illetve több esetben sötét átokkal hozták létre, amik ellen nincs megoldás.
- Mint a vérfarkas-kór… - motyogta Remus mellettem, amit rajtam kívül más nem hallhatott meg.
- Amit láttál, mert gondolom, láttál valamit – folytatta Tereshchenko -, az nem valóságos. Legalábbis nem minden. Ezzel a tóval kísérletezni akartak a felsőbb szervek, főleg Albus Dumbledore utasítására…
- Dumbledore-nak köze van ehhez? – lelkesedett fel Sirius.
- Igen. De erről nem mondhatok többet, mert a Főni… - elharapta a mondatot, mire gyanúsan összenéztünk Remusszal. – A lényeg, hogy amit láttál, abban van igazság is, de egy része a képzelet szüleménye. Nem szabad hinned neki, mert nem lesz jó következménye.
- Nem értem – vallottam be kábán, és közben a fejemet tapogattam. Úgy éreztem, hogy pillanatokon belül leesik.
- Vedd be ezt – húzott elő egy bájitalt, én pedig gyorsan megittam. Hatás viszont nem érkezett olyan gyorsan, mint például Pomfrey-féle fejfájás csillapítója után.
- Nem túl erős. Sajnos, több bájital kifogyott a nyáron, és a Szent Mungóban nincs felesleg. Sokat fogtok ez miatt az esőerdőben keresgetni. Sötét időket járunk, és mindent el kell követnünk, hogy kiképezzünk benneteket.
- Professzor… azt mondta, hogy van igazság is abban, amit láttam. Honnan tudhatom, hogy mi az igazság?
- A tó vízébe emberi szívet is felhasználtak, és állítólag olyan elixírt, amiben félelem található.
- Hogy található félelem egy löttyben? – szakította félbe Sirius a professzort. – Tudtommal, az egy fogalom.
- Majd időben megtudja – nézett megrovóan Siriusra, majd visszafordult hozzám. – Mr Potter, sajnos magának kell eldöntenie, hogy ebben mi az igaz, és mi nem. Többet is mondtam már el a tóról, mint kellene. Az lenne a legjobb, ha még összegyűjtenének néhány orchideát, és mennének vissza a terembe. Borton professzor biztosan várja már önöket.
- Még egy kérdésem lenne, uram! – álltam fel, de leintett, aztán pedig elsietett a fák sűrű rejtelmébe…
*
A további négy napom azzal telt el, hogy próbáltam rájönni, hogy mi az, amit komolyan vehetek, és mit nem. Akárhányszor gondoltam végig, ugyanaz volt; hiszen Lilyt láttam sunyi lenéző mosolyával, mellette pedig Daniel állt, aki épp meg akarta az én barátnőmet csókolni. Mi lehet ebben az igaz?
Szerintem nincs megoldás.
Remus és Frank próbálták elterelni a gondolataimat, de Sirius minden két percben elismételte, hogy mennyire ki van éhezve Kate-re, róla pedig csak is és kizárólag Lilyre asszociálok. Vajon mi lehet vele…?
Próbáltam többször is valami másra gondolni, például kviddicsre, vagy a családomra, de mindkettőről eszembe jutott a vörös démon. Elvesztem minden egyes alkalommal, és a saját gondolataimon sem tudtam már uralkodni, mert Lily mindig beférkőzött.
Egészen addig tartott ez az egész agyrém, míg péntek délután nem kerestük fel Jake Dertlofot, aki nem jelent meg az eltelt héten egy alkalommal sem. Sirius fortyogott a méregtől, és számítottunk rá, hogy bármelyik pillanatban felrobbanhat, de nem történt – szerencsére -, mivel a lakásunk felé tartottunk, mikor összefutottunk vele.
- Te, hülye kis görény! – esett neki rögtön Sirius, mire Frank és én a karja után kaptunk. – Megölöm! Eresszetek! Megölöm!
- Fogd már be, Tapmancs! – rivalltam rá, aztán nyugodt hangon fordultam Jake-hez. – Mikor óhajtasz kezdeni?
- Hmm… Nem t’om. Például, amikor lesznek könyveim…
- Te, lemaradi idióta! – csattant fel újra Sirius, és erősebben kellett fognunk, hogy ne essen neki. – Feltalálták a másolást!
- Én nem fogom kézzel átírni az egészet!
- Nem is kell, te agyalágyult! Másoló-bűbáj? Nem rémlik? Copyrus? Na? – gúnyolódott tovább Sirius, és már elég nehezen tudtuk tartani Frankkel.
- Jól van, nyughass, kutya – vigyorogtam. – Különben, igaza van Siriusnak. Egyszerűen lemásoljuk, és...
- Amit a törvény tilt… - jegyezte meg halkan Remus.
-… és mindent meg fogsz tanulni a felmérő vizsgákra – fejeztem be a mondatot Remus megjegyzését figyelmen kívül hagyva.
- És mégis, hogy akarjátok, hogy ezt mind bepótoljam?
- Tanulással – vágtuk rá egyszerre.
- Mintha az olyan egyszerű lenne…
- Egy kis szorgalom mindent megold – mondta ezt Sirius (!), akit végül elengedtünk, és sikeresen megnyugodott. Azért ezt a napot meg kell jegyezni, mikor Sirius Black azt mondta, hogy a szorgalom mindent megold…
*
Miután kiszekáltuk Siriusból a maradék türelmet és nyugalmat, beültünk a Szőrös Bikába, ami újabban a törzshelyünk lett.
Jake-et magunkkal vittük, hogy még véletlen se szökhessen meg, és Sirius ismertesse vele a programokat. Nagyjából ez arról szólt, hogy Sirius ott fog állni mellette, Jake magol, ha téved, ekkor Sirius fenyít… Talán először életemben jutott az eszembe, hogy Siriusnak köze van a Blackekhez. Ezt azon nyomban el is vetettem, mivel tudom, hogy Sirius csak hülyéskedett, és egyáltalán nem gondolta komolyan.
Jake lelépett tíz óra felé, mi pedig elkezdtük megvitatni a közelgő holdtöltét. A legnagyobb problémánk Remus elrejtése jelentette, és az, hogy egyáltalán hogyan vigyük el?
Míg mi azon törtük a fejünket, hogy most akkor a mugliktól meg a többi varázslótól hogyan óvjuk, addig Sirius előállt egy igazán „fenomenális” kérdéssel, amivel az égvilágon semmire se mentünk. Fő, hogy Sirius próbál „segíteni”!
-… De figyu, Holdi, lehet, hogy ezt a betegséget ki lehet nőni, vagy ilyesmi. Csak te nem tudsz róla…
- Pff! Nem lehet, te… - csattant fel Remus.
- Ugyan, ne akarj sértegetni – vágott közbe Tapmancs. – Inkább gondolj bele, hogy szűzen akarsz meghalni?
- Merlinre! – csaptam a homlokomra. – Hogy tudsz ilyen komoly helyzetben is a szexre gondolni?!
- Ágas, ez igenis egy nagyon komolyan és fontos kérdés!
- Különben honnan szeded, hogy szűz vagyok? – kérdezte az érintett.
- Hű, Holdsáp! – ámult el Sirius. – Nem vagy szűz? – kérdezte egy kicsit hangosabban. – Te jó ég! Holdsáp nem szűz! – kiabálta, mire minden szem ránk szegeződött, és Remus eléggé elvörösödött.
- Hallgass már! Nem kell mindenkinek tudnia!
- De… várj már! Mikor? Hol? Nicole?
- Elmehetnél költőnek – ironizáltam. – A rímeid csodásak!
- Csss! Sokkal fontosabb Holdi nemi élete, mint az én költői karrierem!
- Ezt biztos Sirius mondta? – néztünk össze Remusszal, és kirobbant belőlünk a röhögés.
- Kapjátok be… Én tök komolyan akarok beszélgetni, erre ti elkezdtek gúnyolódni! Hát kösz szépen – játszotta a sértettet, mi pedig már a könnyeinket törölgettük.
- Komolyan? Te? Ne nevetess! – fuldokoltam tovább.
- Silencio! – hallgatatott el Sirius engem, mire lefagyott a vigyor az arcomról.
- Mhmm! Mmmm! Mhhh! – A próbálkozásom eredménye csak az lett, hogy Frank a padlón koppant a hahotázásától.
- Visszatérve rád, Remus. Szóval akkor lesznek Mini-Holdik?
- Merlinre, Sirius! Lehet, hogy te felcsinálsz minden aktuális lányt, de én már hallottam a védekezésről!
- Én is hallottam, de mégse használom – vonta meg a vállát Sirius.
- Micsoda?! – nyertem vissza a hangomat hála Remus feloldásának. – De… akkor… te hülye vagy? Tönkre akarod tenni Kate életét?!
- Pfff. Kate gondoskodik magáról. Már nem azért, de nem a férfiaknak kell az miatt idegeskedniük, hogy a nő terhes lesz-e.
- Neked elment az eszed, Sirius – állapítottam meg, és legszívesebben a falba vertem volna a fejem. – Hogy lehetsz ilyen…?
- Szerintem vigyük el kiheréltetni a hálátlan kutyát – vetette oda röhögve Frank.
- Jaj, srácok! Majd én eldöntöm, hogy mit hogyan csinálok. Oké?
Nem válaszoltunk. Én szánalmasnak tartottam, és kezdtem komolyan aggódni Kate-ért. Rendben, nem parancsolgathatok neki, még ha a legjobb barátom is, de könyörgöm! Mi a szent rókagumi ütött belé, hogy ilyeneket mond? Talán azoknak a pletykáknak volt alapja?
- Te, Sirius… Ha most utánajárnál azoknak, akikkel lefeküdtél a Roxfortban, akkor lehet, hogy kiderülne, hogy rég apa vagy?
- Idióta. Dehogy vagyok apa! Hetedikben csakis és kizárólag Kate-tel feküdtem le, és amint látod, neki nem kerekedik a hasa! – forgatta a szemeit.
- Szerintem köze van Siriusnak Vanessához – suttogta Remus.
- Vanessa? Az meg ki?
- A hatodikos csajod.
- Melyik?
- Úristen… - motyogtam a fejemet forgatva.
- Tereljük a témát – hadarta el Remus tányérnagyságú szemekkel…
*
Szombat reggel arra ébredtem, hogy valaki ordítozik. Már kezdtem magamban szidni Siriust, amiért ugyanazt csinálja, mint múltkor Godric’s Hollowban, mikor rájöttem, hogy most a londoni lakásunkban vagyunk, illetve egy nő kiabál - pontosabban Kate.
- Hogy mit csináltál?!
- Jól hallottad. Fogadtam.
Lemerészkedtem félig a lépcsőn, és kikukucskáltam az előszobába, ahol Sirius állt kétségbeesett arccal, Kate pedig szó szerint majd’ szétrobbant a méregtől.
- Mégis… mégis, hogy képzelted, Sirius?! Neked egyáltalán mi van a fejedben?! Gondolkoztál már azon, hogy milyen következményei lehetnek ennek az egésznek?! Teljesen meghibbantál?!
- Ugyan, Kate. Ne ess túlzásokba. Végül is, Sirius Blackről beszélünk… - hallottam Lily higgadt hangját, és hirtelen felvillanyozódtam, aztán szép lassan lesétáltam, miközben mély ásításokat színleltem.
- ’reggelt – köszöntem két ásítás között, és beletúrtam a hajamba.
- Basszus, Sirius, nem csak a saját életedet teszed tönkre, hanem még Jake-ét is, vagy hogy a fenébe hívják… - ordította Kate. – Á, szia, James – köszönt szépen, aztán váratlanul visszaváltott az előző hangnembe. – James, te miért nem tartottad vissza?! Vagy Remus? Vagy Frank?! Áh, fogadjunk, hogy mindannyian még fogadtatok is rá, és bíztattátok is! Féleszű népség! – Maradjunk annyiban, hogy a nőknek nem kell tudniuk a fogadásról…
- Kate, ne keverj bele minket a pasid hülyeségébe… - emeltem fel védekezően a kezem, aztán leültem Lily mellé, aki a reggeli kávéját kevergette.
- Kérsz, szívem?
-… Hogy a fenébe akarsz auror lenni, ha Shadow kicsinál júniusig?!
- Jöhet – mosolyogtam Lilyre, és mintha egy hétköznapi csendes reggel lenne a mai, úgy ültünk ott, a háttérben pedig a madárcsiripelés helyett csak Kate szirénázott… Az élet rendje, nemde?
*ejtsd: Terescsenkó… lehet, hogy nem így a helyes, de szerintem másképp nem ejthető [bár ki tudja?]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
