- DZSÉÉÉÉÉÉÉÉÉJK! – üvöltötte Sirius, és betrappolt a konyhába, ahol…

… ahol Jake, a mi Jake Dertlofunk feküdt az asztalon félmeztelen, és akit Sirius megragadott a hajánál fogva, majd kiráncigálta a folyosóra.
- Ez meg mi?! – ordított Sirius a falra mutatva, ami rózsaszín árnyalatokban pompázott megspékelve néhány szívvel, engem pedig a hányinger kerülgetett.
- Óóó… Óó… ó… - ózott még párat Jake, aztán összeesett. Csak úgy. Szó nélkül.

Miután sikerült észhez térítenünk drága Jake-ünket, aki egy kicsit többet ivott a kelleténél, kifaggattuk, hogy mi a fenét művelt itthon, míg mi jártuk a lábunkat. Mint kiderült, semmi jót, merthogy rendelt néhány pizzát – ami később ki is jött belőle -, továbbá a hűtőben tartott piánkat mind megitta, ráadásul gyakorolt egy kicsit a közelgő átváltoztatástanra. Elmondása szerint egyáltalán nem ezt az eredményt szerette volna, és ő még csak nem is gondolt rózsaszínre, szívekre, meg hasonló dolgokra, de ez a bűbáj véletlenül épp az idéző hangulatához meg a gondolatához igazodik…

Azt még nem tudtuk meg, hogy honnan szerezte a +18-as témájú filmeket, de Sirius hirtelen zavara egy kicsit gyanús volt, főleg, mert rögtön felpattant, hogy inkább pakoljunk össze…

Így elkezdtük összeszedni az üres üvegeket, a pizzás dobozokat, no meg feltakarítottuk a maradványt, kicsivel később pedig száműztük Jake-et messzire tőlünk, és megkértük, hogy egy kicsit boldoguljon nélkülünk. Nagyfiú már, biztosan megoldja…

A vasárnap délelőttünk egy kicsit furcsán telt, mivel Siriusra rájött az öt perc. Nem, nem úgy, mint eddig, hogy idiótáskodott – bár a nap huszonnégy órájában ezt csinálja -, hanem eléggé szűkszavú volt, és minden két percben kinézett az ablakon; idegeskedett, fel-alá járkált, és olyanokat motyogott, hogy valami nincs rendben.

Én körülbelül háromszor elmondtam neki, hogy nyugodjon meg, és hogy ne játssza az agyát, de nem hallgatott rám, ezért jól nyakon öntöttem egy vödör vízzel, ami végre hatott. Leült az asztalhoz, rendelt egy üveg sört - értitek, TŐLEM… -, én pedig csak azért vittem oda neki, hogy ne kelljen néznem a szerencsétlenkedését. Jó haver vagyok…

Miután megelégeltem Sirius agymenését, megragadtam a karját, és a bejárat felé vonszoltam.
- Hé! Mit csinálsz? Elment az eszed? – kapálózott, de én továbbra is erősen tartottam.
- Megyünk futni egyet – válaszoltam ellenkezést nem tűrő hangon, mire lecsillapodott, és egy kicsit jobb kedvre derült.
- Az most jól fog jönni…

Tehát Siriusszal versenyeztünk a szokásos útvonalon, és egészen addig a „kísértetházig” rohantunk, amit Remus elrejtésére használtunk fel.

- Tapmancs, nézd! – mutattam az elhagyatott ház egyik emeleti ablakára, ahol ugyanis fényt véltem felfedezni. – Valaki van itt… - néztem rá kicsit furcsán.
- Gyere, derítsük ki – játszotta a nyomozót, és lassan benyitott az ajtón.

A nyikorgás remélhetőleg egyáltalán nem hallatszott, és halkan beosontunk. A lécek több helyen kiálltak, a falról a vakolat is hiányzott, mivel tele volt karmolászással, továbbá a csillár is a padlón pihent.

Óvatosan kikerültük, majd felmentünk a lépcsőkön, amik elég labilis állapotban voltak. Miután felértünk, és Sirius megállt a padlásajtó egyik felén, én meg a másikon, jelentőségteljesen összenéztünk.
- Háromra – suttogtam. – Egy… kettő… három! – kiáltottuk egyszerre a hármat, aztán berúgtam az ajtót, és megpillantottuk…
- Jake? Te meg mit keresel itt? – kérdeztem idegesen. – Ez a hely…
-… az enyém – vágott közbe Jake flegmán, nekünk meg körülbelül a padlón koppant az állunk.
- Hogy-hogy a tiéd?
- Hát ez a ház a nagytatámé volt, és mielőtt még meghalt volna, akkor mutatta meg nekem. Addig senki nem tudott róla a családból. Ezért a szüleim és mindenki más azt hitte, hogy tényleg az utcán élek, de sikerült ide jönnöm, és elég sokat vagyok itt. Az utóbbi időben kevesebbet, és ahogy láttam azt a nyomot a falon, nem is fogok ennél többet. Bár lehet, hogy csak egy medve jött be a közeli erdőből… és… nem is veszélyes… - gondolkodott hangosan.
- De! – vágtuk rá egyszerre Siriusszal. – Akarom mondani – folytattam -, egy medve nem gyerekjáték…
- Varázsló vagyok, hahó! – lendítette meg a pálcáját, mire abból egy tűzgolyó röppent ki, egyenesen felém.

Hirtelen lebuktam, mire a tűzgolyó a falba csapódott, és egy hatalmas lyuk keletkezett a helyén.
- Hupsz. Ezt… nem így akartam.
- Tűnjünk innen, mielőtt még összedől ez az egész kóceráj! – mondta gyorsan Sirius, és hezitálás nélkül kirohantunk a házból.

Délután öt felé járt az idő, mikor kártyapartit rendeztünk, és elmeséltük a többieknek, hogy mi is történt velünk a futás közben. Frank beesett az asztal alá, úgy röhögött, Remus pedig csak a fejét csóválta, és azt hajtogatta, hogy ő előre tudta, ez nem jó ötlet. Blabla. Lárifári!

A nagy vidámság közepette váratlanul kicsapódott az ajtó, és Lily hangját hallottam. Fejvesztve kirohantam az előszobába, ahol Lily térdelt, és rázta a sírás. Egyből lefagyott az arcomról a vigyor…
- James… James! – sírt tovább, én pedig rögtön felsegítettem, és nyugtató szavakat suttogtam a fülébe.
- Nincs semmi baj. Nyugodj meg…
- Te jó ég, Evans. Mi történt? És hol van Kate? – faggatta Sirius Lilyt, azonban egy intéssel elhallgattattam. Ez nem a legmegfelelőbb pillanat…

Lily egyre jobban csak sírt, szemei bedagadtak, és nem győztük hajtani neki, hogy nyugodjon meg, inkább mondja el, mi bántja. Néhány perccel később alábbhagyott a sírással, és halkan elkezdett mesélni.

- Ma volt az az ünnepség… és már nagyon a vége felé jártunk, mikor halálfalók jöttek… - szedte nagy nehezen össze magát.

Sirius felpattant, de Frank visszahúzta a kanapéra, Remus meg gyorsan hozott egy pohár vizet Lilynek, mivel továbbra is remegett, és patakzottak a könnyei.

-… Nem tudtuk, mit tegyünk, de azt mondták a tanáraink, hogy aki tud, az meneküljön ki. Kate ottmaradt a tanárokkal, Alice-szal viszont kijutottunk a folyosóra, de ott is… ott is voltak, és felfutottunk az emeletre. Engem elkapott egy nagydarab… és Alice-t is megkötözték… Aztán ocsmány szavakat mondogattak, és… fogdostak minket, mikor megjelent Kate, és elkábította az egyiket… - Újra felsírt, miközben magamhoz húztam, és kezébe nyomtuk a poharat.

- Ekkor jött az unokanővéred, Sirius – nézett fel a szólítottra, aki elsápadt, és ökölbe rándult a keze. – Párbajozni kezdtek Kate-tel, és próbáltam szabadulni annak a gorillának a karjai közül, de… nem ment. Csak vihogtak mindannyian, és végignéztem, amint Kate elesik… Bellatrix meg csak kínozta tovább…
- Cruciatust használt az a ribanc?! – csattant fel Sirius megint, és belerúgott az asztalba.
-… Olyanokat mondott Kate-nek, hogy nem érdemelné meg a Black nevet, és hogy csak egy hülye kis griffendéles, akinek semmi köze a nemes Blackekhez. Aztán… aztán felröhögött, és letérdelt Kate mellé… aki alig nyöszörgött már… Azt mondta neki, hogy… hogy megkönnyíti a dolgát… elmulasztja a szenvedését, de vallja be neki, hogy csak a Blackek pénze kell neki. Kate nehezen elmotyogta, hogy szeret téged, Sirius… Én sikítoztam, azt akartam, hogy engedjenek el, de ekkor lekevert egy pofont az a vadbarom… Bellatrix csak nevetett, meg szinte mindegyik… Alice tartotta magát, de én nem tudtam. Csak sikítottam tovább, próbáltam kiszabadulni, de nem ment. Engem is megkínzott Bellatrix… Azt mondta, hogy elege van most már belőlünk, főleg belőlem… sárvérűnek nevezett… és… Kate-hez fordult… felemelte a pálcáját és Bellatrix… megölte… meghalt… Kate…
- Mit mondtál?! – tört ki Sirius, és most nem tudtuk lefogni, mert karjánál fogva felrántotta Lilyt, és szembe fordította magával. – Mondd még egyszer! Gyerünk, Evans! Mondjad!
- Sirius, ez fáj! – sírt fel újra Lily, mire Remus lefejtette Lilyről Siriust, én meg magamhoz öleltem Lilyt.
- Alice hol van? – kérdezte kétségbeesetten Frank.
- Ő… ő ottmaradt Kate szüleivel. Meg segít a többi sérülteken… - A tarkómon éreztem Frank megkönnyebbült sóhaját, és magam előtt láttam azt, ahogy Sirius teljes erejével beleveri öklét a falba.
- Gyere, pihenj le… - húztam Lilyt a szobámba, és intettem a fiúknak, hogy ne hagyják egyedül Siriust.

Bekísértem Lilyt a szobámba, és miután betakartam, adtam egy puszit a homlokára.
- Ne… ne hagyj egyedül – szipogta még mindig remegve, én pedig bebújtam mögé.

Nem beszéltünk egy szót sem, csak átöleltem hátulról, és hallgattam, ahogy egyenletessé válik a szuszogása, és remegése is megáll. Mikor már végleg elaludt, egy dühös kiáltást hallottam, és egy óriási csörömpölést. Nagy nehezen kikecmeregtem Lily mögül, és óvatosan kiosontam a zaj okozójához.

Sirius a fal tövébe ült, keze véres volt, fejét pedig a falnak támasztotta, miközben szitkozódott.
- Tapmancs?
- Nem, Ágas. Csak egy halott. – Nagyot sóhajtott, és egyenesen a szemembe nézett. - Meghaltam. Vele együtt…
- Nyugalom. Gyere… - állítottam talpra, aztán bevezettem a konyhába, és kihívtam Remust is, hogy ellássa a sebeit.
- Sirius, tudom, hogy ez így szarul hangzik, de… ez az élet rendje, nem tehetsz ellene semmit – szólt Remus halkan, és együttesen próbáltuk lenyugtatni.
- Ti ezt nem értitek! – dühödött be Sirius, és ellökte magától Remus kezét. – Nem értetek semmit! Nektek tökély az életetek! Hát persze… James, neked ott van Lily, mindig is ott lesz neked! Remus, neked meg Nicole, amit nem vagy képes elfogadni! De ÉN?! Nekem mi maradt? Elveszítettem örökre, értitek?!
- Állítsd le magad, Sirius. Semmi nincs rendben! Attól még, hogy nem beszélünk a problémáinkról, nekünk sem tökéletes minden – ültettem le szomorkásan.

Remus feltekintett és fakó szemei most megértően csillogtak.
- Igaza van, Jamesnek. Nicole nincs itt nekem… nem is lesz sohasem. Egyedül maradok halálom napjáig – jelentette ki csendesen Remus, és megfogta újra Sirius kezét, hogy bekösse.
- És nekem sem oké minden… - kezdtem volna bele, mikor meghallottuk az ajtó csikorgását, és megpillantottam a kócos Lilyt.

- Mi a baj, kicsim? – mentem rögtön oda, közben pedig láttam Sirius fintorgását.
- Sirius… én, én annyira sajnálom, hogy… hogy nem védtem meg. Nekem kellett volna… Ott voltam… Megállíthattam volna, és… - Lily letérdelt, és keservesen sírni kezdett.

Sirius nem teketóriázott, mielőtt még én odamehettem volna hozzá, ő már ott volt Lily előtt, és magához ölelte.
- Csss… semmi gond. Nem te vagy a hibás. Akárki mást hibáztathatnék… De… nem fogok. Sohasem – nyelte el a sírást Sirius, és továbbra is tartotta magát.

Egy pici féltékenységet éreztem a gyomromban, amit azon nyomban elhessegettem. A legjobb barátomra nem lehetek féltékeny… főleg most, hogy elvesztette a szerelmét. De szemét vagyok, basszus! Még hogy Sirius és Lily? Pfff… Azért az is durva, hogy Lilyben nem bízok meg! Na meg még a legjobb barátomban sem?

- Én… azt hiszem, lepihenek – hátrált el Sirius Lilytől, és szinte átesett a karjaim közé.
- Jobb lesz, ha én meg visszamegyek…
- Megőrültél? – akadt ki Remus, a nap folyamán először. – Hajnali kettő van! James, dobd be az ágyadba…
- Értettem, főnök – szalutáltam erőtlenül, aztán felkaptam Lilyt, és bevittem a szobámba.

Másnap reggel érdekes fogadtatásban részesültünk. Lily egész nyugodtan aludt, de Sirius... nos, neki tényleg elment az esze. Végérvényesen... Ami meg kell hagyni, nem is olyan meglepő.

- Evans? Te meg mit keresel itt? – lepődött meg Sirius a konyhában, és kiejtette a kést a kezéből.
- Öhm. Hát itt aludtam. Nem is emlékszel rá? – közölte Lily Siriusszal, mi meg néztünk egy nagyot.
- Ja, bocs. Nem tudtam, hogy éjjel át szoktál szökni Ágashoz – vigyorodott el szemtelenül, mire még nagyobbat lestünk.
- Tapmancs... Mondd, jól vagy? – kérdezte bátortalanul Remus.
- Már miért ne lennék jól? – Azzal felkelt, és a boldogságtól repesve bevonult a fürdőszobába.
- Ebbe meg mi ütött? – társult hozzánk Frank is, de válaszul csak az értetlen arcunkat kaphatta. Valljuk be, ezzel nem sokra mehetett...

- Tudjátok, én olvastam egyszer egy könyvben, hogy vannak olyanok, akik így dolgozzák fel a szerettük elvesztését... – jelentette ki Lily.
- Mármint úgy, hogy megőrülnek? – kérdeztem döbbenten. – Ez azt jelenti, hogy vihetjük Siriust a zárt osztályra? – ijedtem meg. Mégiscsak a legjobb barátomról van szó... Nem mindegy, hogy bent csücsül fehér falak mögött, vagy velünk van.
- Nem, nem hiszem. Szerintem, letusol, és máris helyre jön.
- Mikor lesz a temetés? – tudakolta alig hallhatóan Frank, és az órára pillantott. Húsz perc múlva kezdődik az első óránk...
- Fogalmam sincs. Talán a hét vége felé... – motyogta Lily.

- Srácok, ezt figyeljétek, mi landolt be a fürdőszoba ablakán! – jött be Sirius, kezében egy fekete hollót tartott a szárnyánál fogva; a másik kezében pedig öt levelet.
- Nem szeretem a hollókat – kelt fel Lily, és a konyhaasztalhoz lépett, hogy töltsön magának egy pohár vizet.

A levél borítékán egy piros pecsét volt, rajta két pálca keresztet alkotott, és a háttérben egy sárkány; a pecsét körül pedig „Egyesült Mágusiskolák Szövetsége“ szöveg díszelgett.
- De mit akar tőlünk az EMSZ? – tátotta el a száját Remus, és mivel nem kapott választ senkitől a költői kérdésére, ezért feltépte a borítékot.
- Blabla... – csapta le Sirius a levelet. – Valaki mondja el a lényeget. Semmi kedvem ehhez a maszlaghoz – vágott egy grimaszt még mellé egyet.
-„... a Glasgow-i tragédia miatt, három napos szünetet rendelünk el minden egyes iskolának, mely tagja az Egyesült Mágusiskolák Szövetségének...“ - olvasta fel Lily.
- Egy kis önreklám is jutott azért oda... – ironizált Sirius.
-„... szerdán megemlékezést tartunk két elhunyt tanárkollégánkért – Adam McPage-ért, és Daisy Löbellért -, továbbá egy diákunkért, Kate White-ért...“

Siriusnak megállt a karja a magasban, mikor épp nyújtózkodott. Szerintem sikerült felfognia, hogy mi is történt tegnap, illetve, hogy mire fel van ez a sok mizéria. Még ha nem is szólt semmit, tudtuk, hogy most jobb, ha mi se beszélünk… Mintha valaki megparancsolta volna, hogy egyperces néma csenddel emlékezzünk meg Róla, mivel mindenki próbálta megemészteni azt, hogy Kate White halott…