|
19. fejezet ~ Majd... ha készen állok
Te jó ég. Talán egy éve írtam ezt a jelenetet. És most… úristen. Kész van. Hát ez elég furcsa. És komoly. Uff XD Befejezem, ígérem! :D
Na és azt hiszem, búcsúzok, aug.15ig nem vagyok! Addig is blog, és majd jelentkezem! :)
A cím lehet, hogy értelmetlen lesz, de ez volt az első fejezet, amit megírtam tavaly nyáron az egész RÁból, és akkor döntöttem már el, h ez lesz a címe.
Ajánlom Vickynek!
Néhány nap elteltével, mikor kint tombolt a tél, és a szél majd’ elvitte a fákat, egy bagoly csapódott neki az ablaknak. Egy pillanatig azt hittem, hogy már megint Lily unalmaskodik, de mivel két hete nemigen kaptam tőle levelet, beengedtem az ismerős baglyot, és rájöttem, hogy ez George bácsié!
Mint egy hatéves gyerek, aki most kapta a karácsonyi ajándékát, úgy kaptam a levél után, és szegény bagoly meg is sínylette ezt, mivel a lába valami furcsa szögbe állt meg. A válaszadásnál megjegyzésként odaírni az incidens következményét!
Inkább a levéllel foglalkoztam, a baglyot későbbre hagytam mondván, a levél az levél, és fontosabb…
Tisztelt James Potter, avagy szevasz unokaöcsi! - kezdte így a megszólítást nagybácsim, amin máris vigyorognom kellett.
Örömmel vettem tudomásul, hogy még emlékszik rám egyetlen öcsém egyetlen fia, és rögtön meg is ragadtam az alkalmat, tollat ragadtam, majd írtam neked.
Nem is tudom, mit mondhatnék, az életed eléggé nagy fordulatot vett mostanság, de hát te is ismered a mondást: egyszer fent, egyszer lent. Ezen pedig senki sem változtathat, el kell fogadnod a sorsot.
Miss Evansért kár, szerintem remekül összeilletettek, sőt… szinte már befogadtuk a családba a nagylányt, de hát… Azt hiszem, be kellene vallanom valamit. Emlékszel, mikor elküldtél a házatokba, hogy beszereljem majd a kandallóba a hopp-hálózatot? Nos, akkor is ott volt egy srác, most nem tudom, ugyanarról beszélünk-e, de kizárólag vacsoráztak, semmi intimitás, Miss Evans tartotta a távolságot. És kiemelem, nem hinném, hogy csak azért, mert ott voltam.
Feltűnően sokat mesélt rólad, ami látszólag idegesítette azt a fiatalembert… a fiatalról jut eszembe, szerintem vagy tíz évvel idősebb tőle… én a helyedben nem aggódtam volna. Ez a gyerekes-férfi duma csak kifogás. A TE részedről! Véleményem szerint óriási ostobaságot követtél el azzal, hogy nem hallgattad meg ezt a lányt, és… én azt mondom, még van remény, csak engedj a szívednek.
A férfibüszkeségednek húzz egy határt, nem kell annyira felvenned azt, hogy „fúúú, hát most férfi vagyok, harcoltam érte éveket, és most nem érdekel, kész vége”.
Ne akard, hogy te is úgy járj, mint én. Sarahval végeztünk, és most úgy döntöttem, azaz elhatároztam, hogy megismerkedek a papok szentélyével. HOGY MIT CSINÁL?!
Te atyaúristen… Ez… megőrült. De úgyse fogja bírni. Áh, ez képtelenség. Kész.
El tudom képzelni, hogy ez téged mennyire meglepett… mi az, hogy! … de ne ítélkezz. Én ugyanaz maradok, csak az évek elszálltak, a melegekhez nem akarok beállni, és a nők bonyolult logikája nem nekem való.
Azért azt tudnod kell, hogy neked és Miss Evansnek szorítok, mert itt az ideje egy új sort kezdenetek a kapcsolatotokban.
Remélem, hogy megfontolod az elkövetkező lépéseidet, és ezek közt szerepel a „beszélek Vele” is.
Őszinte szeretettel:
Nagybátyád, George Potter
Hát igen, George bá’ részletesen válaszol mindig, amit csak díjazni lehet, de azt, hogy beáll papnak? Na ne! Egy pap nem adhat tanácsot nekem több témában… Anyám, mi lesz itt?
Na jó, de… legalább kezd valamit az életével, ami valljuk be, eddig elég rémes volt. Legalábbis szerintem a hoppanálás területén dolgozni nagyon is unalmas, rossz a kereset is, de például túljelentkezés nincs, így könnyen lehet munkát találni. Na mindegy. Végül is, ő érzi, nekem meg nem kell ezzel foglalkoznom…
Azzal viszont igen, hogy mit kezdek Lilyvel. Nem értem, minek csesztet ezzel mindenki, főleg, hogy majd én eldöntöm. Annyira idegesítő, mikor mindenki azt hiszi, hogy valamit jobban tud, közben meg az én helyemben ők is ezt tennék. Én meg, ha úgy akarom, akkor össze is jöhetek Klaudiával…
Na jó, ez rossz vicc volt. NAGYON rossz vicc.
Jön a görcs össze azzal a libával. Elég volt egyszer… nekem Lily kell.
- Miért kell neked Lily? Hülye vagy… - szakította félbe a gondolatmenetemet egy hang, alias Sirius Black. Észre sem vettem, hogy bejött…
- Ne vájkálj a fejembe - fordítottam neki hátat, majd ledőltem az ágyamra.
- Ugyan, Ágas… ez csak baráti turkálás volt! Képzeld el, ha egy halálfaló fog benned… Na jó, ezt nem folytatom, mert a végén még buzinak titulállak.
- Pofa be.
- Hülyéskedtem, na! Nem kell itt bepukkadni azonnal!
- Nem pukkadok…
- Akkor duzzogsz – nyújtotta ki a nyelvét.
- Jó éjt!
Néhány pillanat erejéig, sikerült elhitetnie velem, hogy békén hagy, de mikor meghallottam a hangját megint, akkor rájöttem, hogy Sirius Blackről van szó. Kit hagyna békén?
- Naaa, Ágas! Egy kis vigyort erőltess meg! – Erőltetett vicsorgás a részemről, mire homlokon csapta magát. - Nem erre gondoltam.
Hosszú, fáradt csend következett, és én újra bevettem, hogy most már megérkeztek a nyugalom órái. Súlyos tévedés volt a részemről.
- Dráááágááááám! Egyetleneeeem…
- Nem gondolod, hogy ez már sok, Sirius? – fintorogtam.
- Ne morogj már! Rosszabb vagy, mint én bolhásan!
- Ezt bóknak veszem…
- Nekem nyolc. Csak GYERE MÁR KI! – üvöltötte szinte a fülembe, majd felrántott. – Esik a hó, totál fasza lenne kint hógolyózni, meg hát végre megmosdathatjuk Franket is – dörzsölte össze a tenyerét, majd gonosz kacajt hallatott.
- Aj, hagyjál már. Nem látod, hogy most nincs erőm, se kedvem semmihez?
- Nem látod, hogy depresszióba fogsz esni, és ahhoz a pszichovalakihez kell téged vinnünk?
- Hülyeség.
- Nem, barátom, nem az. Mióta Evansszel nem vagytok a mennyekbe, azóta olyan vagy, mint egy zombi. Elegünk van már ebből! A régi Jamest akarjuk! MOST!
- Nem fog menni – morogtam az orrom alá.
- Nem érdekel. Kint esik a hó, nehogy már itt szarakodj nekem!
- Ezt már mondtad.
- Hogy esik a hó, vagy hogy ne szarakodj?
- Mindkettőt.
- Na jól van – adta fel végre valahára, és emelt fővel kivonult a szobámból.
A gondolataim most aludni tértek, és én is sikeresen elszunnyadtam. Azonban mikor egy félórával később nyikordult az ajtó, és résnyire kilestem, már tudtam, hogy a további alvásról le kell mondanom. Ugyanis Sirius, Remus és Frank jöttek be, megragadtak, és lefogva kicipeltek a lakásból.
- Tegyetek már le! – kiabáltam kétpercenként, de nem hatotta meg őket.
- Nem-nem, Ágas, most mi jövünk! Még elmeszesedsz a szobádban…
- Tegyetek le! Gyerünk! Eresszetek! Segítség!
Viszont az utcán egy lélek sem tartózkodott, így beledobtak egy hókupacba, engem pedig rázott mindenfelé a hideg, ráadásként meg őrülten mérges voltam rájuk. Mivel Sirius egy karnyújtásnyira állt, megfogtam a lábát, és elrántottam. Ő persze jól seggre esett, és háromból egyet kicsináltam.
Franket eltaláltam néhány hógolyóval, aki beiszkolt a lakásba, és az ablakból figyelt bennünket; azaz az utolsó bosszúállásom következett: Remus kontra James, avagy vérfarkasunk és a szarvas megküzd.
- Na gyere ide, Holdsáp, megmosdatlak, aztán mehetsz tovább.
- Azt már nem – röhögött fel. – Kapj el, ha tudsz – vigyorgott rám, és elkezdett futni az utcán, én meg utána.
Szerencsémre - és Remus pechére -, a kviddicsnek köszönhetően sokkal gyorsabb voltam Remusnál, és így sikerült beérnem, majd egy briliáns mozdulattal ráugrottam a hátára. Eleinte nem csuklott össze, de mikor a kezeimben tartott hóval elkezdtem megmosdatni, akkor elejtett, és velem együtt ő is az út közepén landolt.
Nevettünk egymás szerencsétlenségén, és perceken keresztül sikerült a Régi-Jamesnek lennem.
- Én mondtam, hogy gyere ki – nyújtotta a kezét Sirius, mire lerántottam magam mellé.
- Utálom az egoista embereket. Meg azokat, akik azt hiszik, okosabbak nálam – röhögtem a képébe, és továbbdobáltuk egymást hógolyókkal…
*
December huszonnegyedikén álmosan, és kómásan lépkedtem ki a szobámból. Mivel előző este ellátogattunk a Szőrös Bikába, és már hajnalodott, mikor hazaértünk, ezért csakis késő délután bírtam felébredni.
Amint már említettem, elég kómás voltam, így azt az apróságot nem láttam, hogy egy karácsonyfa áll az előszobánk közepén, és ha nem torpantam volna meg, száz százalék, hogy nekimentem volna.
- Te jó ég! – fejtettem ki a véleményem, mire Alice dugta ki a fejét Frank szobájából.
Persze, Remus is kimerészkedett a konyhából, és miután Alice „ez csak James volt” felkiáltása után bement, Remus is hozzászólt a karácsonyfához.
- Én is hasonlóan ébredtem, de valljuk be, Alice kitett magáért.
- Ó, ezt Alice csinálta?
- Igen. Azt mondta, kell a karácsonyi érzés mindenkinek.
- Egyetértek – lépett be Sirius, miközben megigazította magán a pulóverét.
Az én szemem egy sötétzöld csomagolású ajándékon akadt meg, miközben éreztem, hogy Remus és Sirius összenéznek. Kísértésbe ejtett már az ajándék színe is, de mit sem törődve ezzel, odasétáltam, és elkezdtem kibontani.
Egy merengő volt benne. Nem a megszokott, hagyományos kőtálak egyike, hanem egy igazán egyszerű darab. A merengő mellett még több kis fiolát mellékeltek, amikben emlékek úszkáltak, és már tényleg teljes kísértés szelte át minden porcikámat: vajon ki küldhette? Miért? Mire kell emlékeznem?
Remusra néztem, akin volt valami, ami semmi jót nem jelentett. Ő tudott. Tudott valami olyat, amit én nem, pedig…
- Azt hiszem, elvonulok még egy kicsit a szobámba – mondtam, és a karjaim közé vettem a merengőt a fiolákkal együtt, majd becaplattam a szobámba, miközben a gondolataim százfelé szálltak.
Észrevettem, hogy a fiolák meg vannak számozva, és amint elhelyeztem a merengőt a szoba közepén, azonnal megfogtam az egyiket, amin azt írta, hogy „1-3”, és kíváncsian öntöttem bele a tartalmát a merengőbe.
Kavarogni kezdett az emlékszál, és én fölé hajoltam, majd abban a pillanatban elvesztem benne.
A klubhelyiségbe értem földet, ahol a diákok özönlöttek kifelé a klubhelyiségből, mivel a közepén épp Lily ordibált velem. Vagyis az alteregóm volt, és én csak lestem, hogy most mi történik?
- Nem tudnád befogni a nagy szád?! – rivallt rám Lily, mikor egy lépést tettem felé.
- Nem tudnál eljönni velem egy randira? – kérdeztem vissza és egy újabb lépés követte szavaimat.
Lily nem mozdult, ökölbe szorította kezét, én pedig léptem újra egyet. Már csak fél méter választott el tőle, de álltam a tekintetét, és haladtam még egyet előre. Pár centi… meg akart szólalni, de nem tudhattam meg, mit akart volna mondani, mivel beléfojtottam egy csókkal…
A kép hirtelen változott, és a lányok hálókörletében jártam. Sötétség borította a szobát, és a hold épphogy csak fényt adott ahhoz, hogy meglássak valamit, illetve valakiket újra. Méghozzá magamat és Lilyt, amint az utóbbi az ágyon suttogott.
- Miért jöttél utánam?! – szipogta, közben pedig letörölte könnyeit.
- Tudod, a tánc… na jó, csak vicceltem. Azért, mert utálom, ha szomorú vagy, és ha nem mosolyogsz…
- Nem szabadna itt lenned – mondta a csendet megtörve.
- Igen, tudom. Legyél vidám mindig, és soha ne sírjál. Ha magadra nem is gondolsz, jusson eszedbe az, hogy én szomorú voltam, vagyok és leszek is… - Azzal egy puszit nyomott ajkára a másik énem, és szó nélkül kiment.
Megismétlődött a helyváltozás, és most megint a klubhelyiségbe érkeztem. A másik James most ziháltan állt a hálókörlet felé vezető lépcsőn, néhány lépcsőfokkal lejjebb pedig Lily, és megszeppenve válaszolt neki.
- Jaj, James. Ezt nem így értettem. Csak minden hülyeséget csinálsz a napokban, és…
- Hülyeségnek tartod, hogy szerelmes vagyok?! És hogy miattad teszek ilyen „ostobaságokat”?
Lily megrázta a fejét, és könnycseppeket láttam megjelenni arcán.
- Még ha nem is hiszel nekem, tudd meg, hogy NEM akartam, és jegyezd meg ezt. Higgy nekem! Most az egyszer – odalépett hozzá a régi énem, letörölte a könnyeit és távozott…
Aztán a padló kicsúszott alólam, és én a saját szobámba landoltam, zihálva, riadtan és féltem. Fájdalom járta át testem, és megborzongtam, ahogy láttam magam előtt, amint megcsókoltam, majd lejátszódott az a jelenet előttem, amint Ő kéri, hogy higgyek neki, csak egyetlen egyszer…
A hiánya őrjítően mart belül, és úgy éreztem, hogy itt a vég, nincs menekvés. Nem bírtam tovább ezt a kegyetlen érzést, ami fojtogatott, és szétemészt belül. Egy kicsit később az emlék homályosodni kezdett a fejemben, és nekidőltem a falnak. Mélyeket lélegezve próbáltam megnyugtatni magam, nem sok sikerrel.
Az érzelmek egymást túlversenyezve törtek fel. A seb, ami már kezdett beforrni, újra meg újra kihasadt. Amikor Klaudiával voltam, aztán George bácsi levele és most ez. A sors fintora, nemde?
Ordítani kívántam, de nem jött ki a torkomon egy hang sem. Sírni sem tudtam, de szerettem volna őrjöngve zokogni, üvölteni, mindent és mindenkit magam mögött hagyni, de nem volt hozzá erőm.
*
Nem tudom, mennyi ideig ülhettem a falnak támaszkodva; az idő megfagyott körülöttem… ahogy én is. A hideg rázott minden másodpercben, reszkettek a végtagjaim, és fájt minden egyes gondolat.
- Ágas… - szólt be valaki halkan az ajtó mögül. – James? – kérdezte döbbenten.
Valamiért úgy éreztem, mintha valahonnan a távolból szólítana valaki, és most válaszolni kellene neki, tudatni vele, hogy itt vagyok, és élek. Még.
Holdsáp lépett be az ajtón. Nem néztem fel, csak az árnyékából jöttem rá, hogy ő az, és felém tart.
- Jól vagy? – kérdezte, és ekkor vette észre a felborított merengőt.
Nem válaszoltam, csak kicsit felemeltem a fejem, hogy lássam, mit csinál, de csak szelíden elmosolyodott, és folytatta:
- Hányadik emlékig jutottál? Az első hármas megvolt? – Bólintottam, mire sóhajtott egyet, és letépte a borítékot a merengő oldaláról, amit én észre sem vettem.
- Figyelj, James – térdelt le elém, a levelet az ölembe csúsztatva. – Tudom, hogy nehéz neked, és látom rajtad, hogy egy hónap után is szenvedsz. Vagyis nem csak én látom. Mindenki, aki ismer, meg aki ismert valaha. Hol van az az örökké vidám és játékos Tekergőnk? – visszhangoztak a fejembe szavai. – Ne hagyd, hogy ezek az emlékek letörjenek. Inkább gondolj arra, hogy milyen csodálatos perceket töltöttetek együtt! Kate mondta egyszer nekem, mikor Nicole-lal szakítottunk, hogy ne sírj, mert vége lett, hanem mosolyogj, mert megtörtént…
Kate. Kate White. Az örökké vidám lány. Milyen lány? Egy kész nő volt már. Talán minden jobb lenne most, ha nem halt volna meg. Talán Lily az enyém lenne még. Vagy az is lehet, hogy sohasem volt az enyém?
De vajon egy ilyen angyali lánynak, hogy lehet ekkora barom bátyja? Egyáltalán egy vér folyik az ereikben?
- Nem tudok mosolyogni ez miatt, Remus – néztem fel szemeibe, mire rátette kezét a vállamra.
- Fel a fejjel…
- De nem megy! – csattantam fel, aztán felpattantam, és egy percre rá már felkaptam a kabátomat, meg a kesztyűimet, és kiviharoztam az ajtón.
Friss levegőre vágytam, még ha ez az est igen csípősre sikeredett. Egyenesen az út túloldalára siettem, aztán bekanyarodtam a kis néptelen utcába. Hátrapillantottam, mivel olyan érzésem volt, mintha követnének. Meggyőztem magam arról, hogy csak paranoiás vagyok, és tovább bandukoltam a néptelen vidéken.
Néhány házból karácsonyi énekek hallatszódtak ki, és betöltötték ezzel az utca nyomasztó csendjét. Egy ilyen kis családi ház ablakán lestem be: karácsonyfa előtt ült egy kislány, és a fatetején levő angyalkát nézte. Az anyukája leguggolt mellé, és egy puszit lehelt homlokára, majd levette neki a kisangyalt. A csöppség játszogatott vele, de mikor az apuka belépett, odavitte neki. A családfő rámosolygott és visszatette a fára az angyalkát, majd átölelte feleségét, aki hozzábújt.
Sóhajtottam, és visszatértem az én valóságomba, ahol nincsenek szerető párok és aranyos gyermekek. Az én mesém nem happy enddel végződött, és az angyalkák sem nekem kedveztek.
Az utca vége kiszélesedett és bokrok tárultak elém, továbbá macskaköves út váltotta fel a hétköznapi betont, és egy parkba csöppentem. Körülnéztem, amikor a park szélén páros hintát vettem észre. Odamentem és leültem az egyikre, majd finoman ringatni kezdtem magam. Nem tudom, hány perc vagy óra telt el, de halk dobogásra lettem figyelmes, és mikor felnéztem, már egy őz állt előttem.
Kecsesen tartotta fejét, áradt belőle a szeretet, a jóság, és minden, ami hiányzott az életemből. Közelebb lépett és én megsimogattam a fejét.
- Szia. Te meg hogy kerültél Londonba? Elszöktél valahonnan? – néztem rá, aztán fájdalmasan sóhajtottam fel. – Én igen. De én önmagamtól menekülök, és az érzéseimtől… - vallottam be neki.
Egy pillanatra elmerengtem azon, miért mondtam ezt neki. Talán csak rá kellett néznem, és tudtam, hogy nem bántana sohasem. Talán…
- Annyi veszteség ért az elmúlt hónapokban. El sem hiszem, hogy ez mind velem történik meg. – Lehajtottam a fejem, és rákönyököltem a térdemre. – Neked elmondhatom, igaz?
Ránéztem, az őz pedig csak visszanézett rám nagy szemeivel, és persze válaszra sem méltatott – ami végül is nem meglepő.
- Először az egyik legjobb barátunkat veszítjük el, aztán jön egy barom, tönkre tesz mindent, és én nem állíthattam meg. Nem tudtam közéjük állni… És most annyira hiányzik nekem… - Egy könnycsepp csordult ki a szemem sarkából, ami lassan végigfolyt az arcomon.
Hagytam, hogy a szemem előtt kirajzolódjon az alakja, az arca és minden egyes jellegzetes vonása. De amikor kinyitottam a szemem, valóságos volt az elképzelt lány, és a következő pillanatban hang is jött ki a torkán.
- Ne sírj, James. Nem érdemli meg senki a könnyeket…
Döbbenetemben köpni-nyelni nem tudtam, csak hebegtem, és habogtam, aztán pedig próbáltam felfogni, hogy ki is áll előttem.
- Itt? Hogy? Mégis… Lily?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
