20. fejezet ~ Villámok mindig vannak

 

Zöld szemeivel felnézve rám térdelt előttem, és lassan, kimérten bólintott.

 

- Nem álom? – kérdeztem inkább magamat, mint őt. A választ mégis tőle kaptam meg.

- Nem, James. Valóság vagyok. Valóság minden, ami velünk történt eddig, és valóság lesz a következő beszélgetésünk. Mert most nem rázol le. Most nincs menekvés.

- Rendben. Akkor kezdhetjük a magyarázkodással, nemde? Vagy a kitalációkkal? – vontam fel a szemöldököm, mire szomorúan felsóhajtott.

- Nincsenek kitalációk, csupán az igazság, amit vagy elfogadsz, vagy…

 

Elcsuklott a hangja, én pedig vártam a folytatást. Azonban ez sokáig nem jött, mivel még megtörölte a szemét, és próbálta visszanyerni a hangját.

 

- James, először is hallgasd végig az előzményeket. Emlékszel a vacsorára, mikor kettesben maradtunk Daniellel? – Bólintottam, és továbbfolytatta: – Próbált rábeszélni, hogy te gyerekes vagy hozzám képest, és hogy jobbat érdemlek nálad. Ne, ne vágj közbe! Mindig megtartottam az egy lépés távolságot, még ha ő ezt mindig megpróbálta kikerülni, vagy átlépni. Ezek a kísérletek a vacsorák voltak… Még mindig ne szólj közbe! Igen, elmentem vele vacsorázni, de én legtöbbször a szakmámmal kapcsolatban beszéltem, amíg ő fel nem hozott téged. Egy ilyen vacsora után hagytam ott, és akkor jelentem meg nálad, mikor te épp Klaudiával voltál.

- De én legalább nem csaltalak meg – mondtam ki akkor is, amit akartam.

- Én sem csaltalak meg, de mondtam már, hogy várd ki a végét! Nehezedre esik két percig hallgatni?

 

Erre persze elcsitultam, mire leült a mellettem levő hintára, és egyenletesen ringatni kezdte magát.

 

- Szóval akkor én is megrendültem, hülyeségeket fantáziáltam, és Danielnek már megengedtem azt is, hogy hazakísérjen. Persze, csak a kapuig, semmi több. – Oldalra pillantottam érdeklődve, mire viszonozta azt. – Nem olvastad el a leveleimet, igaz?

- Nem nagyon. De megőriztem őket… Ez jó pont, nem? – mosolyodtam el, és csak rosszallóan megingatta a fejét.

- Sejtettem. De jó pont az, hogy kitartó voltam, nem? – vágott vissza. Lilysen. Minden Lilys volt, amit csak láttam magam előtt; a beszélése, a visszavágásai, és ez volt minden, ami nekem hiányzott, amiért bármit megtettem volna az elmúlt időszakban. És most itt volt, de én továbbra is a büszke fejem után mentem. Bár lehet, hogy inkább csak racionális voltam…

- Ott tartottál, hogy a kapuig kísérhetett.

- Igen… és azon péntek este egy kicsit rosszul voltam. Őszintén szólva, rád is tartozik, csak neked még akkor nem akartam mondani, de… késett a havim, és megijedtem. Daniel pedig azt mondta, hogy szombat reggel beugrik, hogy megvizsgáljon. Mondtam neki, hogy nem szükséges, egyáltalán nem kell neki itt játszania az aggódó orvost…

- Kimaradt? Terhes vagy? – kerekedtek el a szemeim, és éreztem, hogy kiszáradt a torkom, a szívverésem is felgyorsult, a …

- Nem! De várj már! Daniel megvizsgált, azt mondta, hogy a sok idegesség az oka, és… mikor ki akartam tessékelni, megjelentél te. Félreértetted az egész helyzetet… és én hiába akartam veled beszélni telefonon, levélben, a rend gyűlésein...

 

Vártam, hogy folytassa. Igazából nem tudtam, mit felelni neki, csak mérgelődtem, és szidtam magam. Ezt nem mutattam ki, de rohadtul mérges voltam magamra, amiért nem hittem neki, pedig…

 

- Egy csók se volt?

- Egy csók se.

 

Hű, de jó! Még a végén én csalom meg, nem ő… De Klaudiáról nem kell tudnia. Ki voltam ütve, ennyi. És ez Klaudia, Sirius és az én kis titkom marad örökre… Remélem.

 

De mekkora hülyeség. Egy apró kis félreértés az egész… és mi lett volna, ha terhes lett volna? Ráfogtam volna Danielre, logikus.

 

- Megnézted az emlékeket?

- A zöld csomagolásnál már tudtam, hogy tőled van. De kíváncsi voltam, hogy egy kviddicses könyvet kapok-e… - viccelődtem, mire elnevette magát. – Amúgy az első hármat néztem meg.

- Ha jól tudom, a 7-10-es lett volna az, ami Daniellel kapcsolatos. Egyébként köszönd meg Remusnak.

- Merthogy? – szökött fel már magától a szemöldököm. Elég rugalmas ma.

- Az ő ötlete volt a karácsonyi ajándék. Már elég régóta levelezünk, és…

- És mindent tudsz, igaz?

- Talán.

- Talán? – Kezd fájni a szemöldököm.

- Csak tőled szeretnék hallani egy-két dolgot.

 

Megfogta az én hintám kötelét, én pedig az övét, és közelebb húzott magához. A szívem egyre szaporábban vert, és tudtam, hogy mit szeretne hallani, de „csak azért se” alapon nem mondtam neki. Szemét vagyok, nem?

 

- Szeretlek, James – suttogta.

 

A gyomrom fel-leugrált, a tenyerem is izzadni kezdett és vártam azt a pillanatot, ami már napok, hetek és hónapok óta váratott magára. Ugyanis ekkor összeért a szánk újra.

 

A sors iróniája, hogy pontosan egy éve jöttünk össze. Ezen az estén. És most…

 

Megragadtam a kezét, és ügyesen az ölembe ültettem, majd szorosan átölelve csókoltam, mintha az életem múlna ezen az egyetlen csókon, ezen az egyetlen ölelésen, és ezen az egyetlen lányon… Mert rajta múlik. Minden gondolatom, érzésem, és minden percem körülötte akar forogni, és én hagyom.

 

- Én is.

- Mit te is? – mosolyodott el.

- Én is szeretlek.

 

Mindketten mosolyogtunk már, aztán magamhoz öleltem, és hallottam, hogy halkan szipog. Éreztem a csók közben a könnyeit is, a szíve zakatolását, és nekem sem kellett sok, hogy ne sírjam el magam. Csakhogy ez már mind a boldogság könnye lett volna, mert végre az enyém…

 

- Emlékszel a rózsára, amit tavaly kaptam tőled karácsonyra? – távolodott el titokzatosan, miközben az emlékeim után kutattam. Igen, megvan! – Azt írta a levélben, hogy „míg a szerelmünk lángol, a rózsa el nem hervad…”

- És? – A szívem a torkomban éreztem, és mintha csak az indiánok ősi táncánál alkalmazott dobokat hallottam volna valahol a közelben. Talán bennem voltak.

- Nem hervadt el egyáltalán. Ezért küzdöttem, James, ezért tudtam, hogy nem adhatom fel, és ezért jöttem ma is utánad.

- Azt hittem, olcsó kínai trükk – vigyorodtam el, mire kaptam egy „csúnyán-próbálok-nézni-de-nem-megy” arcot, majd játékosan meglegyintette a fejem…

 

 

- Ágas – nyílt ki az ajtó, és Sirius barátom torpant meg a küszöbön. – Ööö. Nem tudom eldönteni, ez Evans vagy Redford? Vagy már új?

 

Lily kómásan nézett a fel a takaró alól, én meg homlokon csaptam magam. Sirius és az időzítés.

 

- Hát a hajról nem tudom megállapítani, de ez a prefektus-beütésű arc az én imádott Evansemre hasonlít.

- Húzz innen, Black.

- Hm, ez a hang is… - komolyodott el, és nyomozó pofát vágva összeráncolta a homlokát.

- Black, tényleg húzz el! – vágta oda a párnát Lily, mire Sirius kirohant a szobából, miközben „Evans Ágas ágyában”-t kántálta.

 

Lily hozzám bújt és morgott még valamit az orra alatt, amit a nagyközönség előtt biztosan kisípoltak volna.

 

- Már bocs, hogy ezt mondom, de azt hittem, kicsit megkomolyodik Kate halála után.

- Talán mindenki erre számított, de szerintem ez csak egy álarc, és ezzel próbálja azt mutatni, hogy sebezhetetlen.

- Pont ezt utálom a pasikban – nyújtotta ki a nyelvét.

- Hát Siriust nem is kell szeretned – mosolyodtam el. – Inkább engem – nyomtam egy puszit a homlokára, és újra magamhoz húztam.

- Hidd el, Blacket sosem fog szeretni. Főleg az a bizonyos telefonbeszélgetés után…

- Miért, mi volt akkor?

- Lényegtelen – csókolt meg, és ezzel lezártnak tekintettük a témát.

 

Igazából az elmúlt pár óra csókolózással, öleléssel, +18-as karikás tartalommal rendelkező cselekvéssel múlt el, de ezt cseppet sem bántunk. Körülbelül fél órája sikerült is elaludnunk, de drága jó barátom persze most is időzített. Mint mindig.

 

Így most nem tudtunk visszaaludni, és az én fejemben csak az járt, hogy ez a valóság, vagy hamarosan tényleg felébredek, és kiderül, hogy ez az egész csak egy álom volt, egy gyönyörű szép álom…

 

 

Alice maradt karácsony utáni napokon is Franknél, Remust csak este találtuk a lakásban, mikor hazaért a randijáról, Sirius Jake-kel sörözött vagy épp szekált valakit, én pedig eldöntöttem, hogy meglátogatom a családomat.

 

Bizony, a jó öreg Potter-famíliát akartam meglátogatni; anyámat, apámat és George bácsit, méghozzá Lilyvel együtt, a ráadás pedig az volt, hogy több napra. Ugyanis arra készültem, hogy ideje lesz összemelegíteni a két nőstényt. Apával és George bácsival biztosan nem lesz gond, de anya? Remélem, kinőtte már a hülye kis szeszéjeit a mugliszülöttekről…

 

Nos, igen. Ezek voltak az ábrándozásaim arról, hogy anya megváltozott. Ekkor még csak nem is sejtettem, hogy mekkorát tévedtem ezzel kapcsolatban…

 

 

- Nyugi, Lily, nem lesz semmi baj – nyugtatgattam Lilyt, mielőtt még odaértünk volna a kúria elé.

- Nyugi?! Azt mered mondani, hogy nyugi, miközben három teljes napot itt leszünk, és anyád szét fog cincálni? – őrjöngött, én pedig próbáltam csitítgatni, megjegyzem nem sok sikerrel.

- James? Te vagy az? – kérdezte valaki a hátunk mögül, és Lily legnagyobb pechére anyám állt ott. – Csak nem rólam volt szó? – nézett Lilyre kárörvendően.

- Jó reggelt, Mrs Potter – köszönt illedelmesen Lily, miközben én elütöttem a feszült pillanatot egy öleléssel.

 

Anyám viszonozta az ölelésemet, és a hátam mögött álló Lilynek biztosan grimaszokat vágott, aki pedig viszonozta. Ez lenne az anyós-meny viszony?

 

Miután anya bevezetett minket, és apa óriási örömmel fogadott bennünket, végre felmehettünk a szobába, hogy Lily kidühöngje magát. Már jó néhány perccel ezelőtt észrevettem, hogy legszívesebben nekimenne anyámnak a beszólásaiért, de apával nem igazán tudtuk leállítani – főleg, hogy a büszke, erős asszonyok közé tartozott, és ha lecsapott volna ránk, akkor bizony nem biztos, hogy egészben maradtunk volna. Így tehát hallgattuk a csípős kis vitájukat.

 

Meghagytam apának, hogy mindenféleképpen szóljon George bácsinak az érkezésemről, mivel minél hamarabb szeretnék vele elbeszélgetni – és nem csak az újdonsült karrierjéről.

 

- Mikor lesz már vége ennek a rémálomnak? – dőlt hátra az ágyon Lily, és becsukta a szemeit.

- Még csak most jöttünk meg…

- Pont ez az!

- Hát… nem értem, mi baja van anyámnak veled – komorodtam el.

- Pedig nagyon egyszerű. Egy koszos kis sárvérű vagyok.

- Ne hívd magad így. - Erre csak megvonta a vállát, és nyűgösen hátat fordított nekem.

 

 

- James, gyere, kész az ebéd – kiáltott fel anyu, mi pedig lerobogtunk.

- Mintha csak téged hívott volna… - mondta sértetten Lily, de csak leintettem.

- Nyelvbotlás lehetett – nyugtattam, ám anya első mondata után már rájöttem, hogy hé, anyádról van szó, aki utálja a barátnőd. Nem lehetett nyelvbotlás!

- Ó, el is felejtettem, hogy vendégünk van – tettetett meglepettséget anyu, és előszedett még egy tányért, eközben Lizy, a házimanónk ott sündörgött körülötte.

 

Lily fintorgott egyet, apával pedig összenéztünk, mikor George bácsi betoppant, és egy pillanaton belül már magához ölelt.

 

- Így viselkedik egy pap? – nyújtottam rá a nyelvem vigyorogva.

- Én is örülök, hogy látlak – viszonozta az előző reakciómat. – És lám, itt van Miss Evans is – mosolyodott el amolyan „én tudtam, hogy lesz”-es mosollyal.

- Szólítson csak Lilynek, Mr Potter.

- Akkor én kérem a tegezést és a George-ot… Lily. – Hát igen, George bá’-val nem lesz gond. De még mindig itt van anya!

 

Eközben anya feltálalta a levest, és undorodva vette tudomásul, hogy a sógora milyen jól fogadta jövendőbeli menyét. Hát igen… a családban mindig nagy volt az egyetértés.

 

Persze anya néha-néha beszólogatott egyet-kettőt. Az első, ami nagyon szemét volt, az úgy hangzott, hogy:

- Lily… jaj, nyelvbotlás… Lizy, hozd már be a sót! – utasította a házimanót, és láttam, hogy mindenkinek leesett az álla.

 

A második szemétsége is igen szép volt. Apáék elkezdték szedni a levest, és miután befejezték, meg akartam várni, hogy Lily szedjen, mert hát mégiscsak a nőké az elsőbbség, de anya kivette a kezéből a kanalat, és az én kezembe nyomta.

 

- Előbb a család szed – nézett Lilyre sértetten, mire az asztalnál ülőknek leesett az álluk. Mondjuk, nem csodálom.

- De ő is családhoz tartozik.

- Igen? – csillant fel anya szeme. – Nem is tudtam, hogy apád félrekefélt…

- Anya! Dorea! – kiáltottunk fel apával egyszerre, és ki-ki mondta a saját megszólítását.

- Ó, bocsánat. Lehet, hogy finomabban kellett volna fogalmaznom – szórt villámokat a szeme.

- Köszönöm, de nem vagyok éhes – állt fel Lily, mire anya sértettséget színlelt.

- Nem mérgezlek meg – kiáltotta a kifelé igyekvő Lily után, aki egyenesen a szobámba tartott. – Sajnos.

- Anya! Dorea! – ismétlődött meg az előző felkiáltásunk.

- Most meg már mi van? Hopsz, hangosan gondolkodtam volna? – színészkedett, aztán nyugodt lelkiismerettel nekilátott a levesnek.

 

Kínos csend állt be, és csak a leves szürcsölgetését hallhattuk. Én fortyogtam mérgemben, és láttam, hogy George bácsi próbál szemmel nyugtatgatni, de ha egyszer megpiszkálta a parazsat anya, akkor már jön a láng is…

- Most miért kellett ezt, anya? Ártott neked valamit Lily?

- Egy, betolakodott a házamba. Kettő, elcsábította a fiamat. Három, sárvérű – sziszegte.

- Lily nem sárvérű. De tudod, mit? Nem érdekel, mit mondasz. Itt maradunk ezen a három napon apa és George bácsi miatt, addig pedig hagyd békén a barátnőmet.

- Ha jól hallottam, néhány napja még nem voltatok együtt – hozott fel egy újabb témát anya, meg sem hallva az én „fenyegetőzésemet”.

- Hát… - Elakadt a szavam. De hát honnan tudhatja?

- Szóval igaz. Na látod, James, még a jó édesanyádnak lesz igaza… Csak hogy tudd, nekem mindig igazam van, és te nem fogod sokáig eltűrni ezt a kis sárvérűt.

- Dorea, elég lesz mára! – kelt védelmembe apa.

- Nekem is – álltam fel. – További jó étvágyat.

 

Felsiettem a szobámba, miközben próbáltam lenyugtatni magam, de anya rendesen felpaprikázta a kedélyeket.

 

- Lily? – nyitottam be az ajtón, de amikor beléptem, nem egy síró, hanem egy nyugodtan pakolászó Lilyt találtam. – Te meg mit csinálsz?

- Csak gondoltam, kicsomagolok, ha már itt leszek három napot – felelte halál higgadt hangon, és folytatta a pakolást, én pedig eldöntöttem, hogy akkor nem is hozom fel az előző eseményeket.

- Jé, nekem adod ezt? – emeltem fel az egyik szexi fehérneműjét, miközben ő teljesen elvörösödött.

- Dehogy adom – kapta ki a kezemből, és én felvettem a bociszemeket.

- Na. Léccike – pislogtam ártatlanul.

- És mit szeretnél vele? Kitenni a falra?

- Hm, nem is olyan rossz ötlet! – csillantak fel a szemeim. – Szóval ideadod?

- Nem.

- Jól van, Lily, jól van – vigyorogtam rá, és hátulról átöleltem, majd belecsókoltam a nyakába.

 

Éreztem, hogy megremegett egy pillanatra, aztán hirtelen felkaptam a karjaimba és egyenesen az ágyhoz vittem…