|
21. fejezet ~ Az élet nagy meglepetései
Hűha, egy kicsit zagyva lett, egy kicsit romantikus, egy kicsit perverz, egy kicsit humoros, és egy kicsit rövid. De legalább egy kicsit megjött a kedvem az íráshoz, és most rajtatok a sor, ugyanis szükségem van a bíztatásra XD
Reggel, ahogy kinyitottam a szemem, rögtön ki akarta szúrni a szememet a fény, ugyanis valaki felhúzta a redőnyöket. Ezzel nem is lenne gond, ha Lily lett volna, de Lily még az igazak álmát aludta, így ő nehezen lehetett az elkövető.
Kómásan és hunyorogva felültem, majd váratlanul Lily is társult hozzám, és szinte ugyanolyan kócosan ült mellettem, mint én mellette.
- Neked is jó reggelt… - motyogta, és visszadőlt az ágyra, eközben pedig a párnát a fejére szorította.
- Szerinted anyám volt? – szegeztem neki a kérdést.
- Ugyan – válaszolt rögtön. – Azaz… - Még jó, hogy időben leesett…!
- Nem tudom, de lehet, hogy előbb el kéne mennünk.
Csend. Nagyon hosszú csend következett, aztán újra felült, és komolyan rám nézett.
- Gondoltál már arra, hogy megint… szóval hazamenjünk?
- Hova haza? – húztam fel a szemöldököm.
A lakásunk jutott eszembe a fiúkkal, a kis szobáinkkal, a kényelmetlen kanapéval, a hülyén csengő telefonnal, és a díszes karácsonyfával az előszoba kellős közepén.
- Hazahaza – mondta egyszerűen, amikor felmerengett a kertes házunk, a közös ágyunk, és minden, amit mi ketten együtt hoztunk létre.
- Mehetünk. Bármikor – néztem mélyen a szemében, és valamiért nem tűnt egyikünk se álmosnak. Éberek voltunk, nagyon is éberek…
A következő pillanatban összefonódott a kezünk. A kéz, mint a szerelem szimbóluma; az ujjak érintése, a két tenyér súrlódása… minden érzés ott szikrázik a két kéz között, és ahogy összekulcsolódnak az ujjak, már rájövünk, mi egyek vagyunk. Mert nem csak szexuális úton lehet elérni ezt... Itt van a csók is, az ölelések, és a kézfogás, amely mindent leköröz.
A szemkontaktus továbbra is érvényben volt, miközben megszorítottuk a másik kezét, és ugyanolyan mohón ért össze a két test is.
- Szeretlek – suttogtam a fülébe, mire a szája mosolyra húzódott.
- Én is téged, James. Örülök, hogy minden megoldódott – mondta egy kicsit bátortalanul, aztán visszadőltünk az ágyra.
A fali festményre pillantottam, ahol ugyancsak ott volt a szarvas-énem plusz egy kis őz. Csak mosolyogtam azon, ahogy a tisztáson futkároztak, majd lehunytam a szemem, és valahogy sikerült megint elaludnunk.
*
A második családi ebéden az anyósjelölt már kedvesebb volt a menyjelöltjével, az erre vonatkozó indokkal azonban nem voltunk tisztába. Lehet, hogy ráesett a fejére, lehet, hogy megbánta a reggeli „ébresztőjét” – ha ő volt -, de lehet, hogy csak rájött, hogy ez teljesen felesleges út lenne.
Nos, mint ebéd után kiderült, egyik se. Ugyanis anyám elkezdett hadoválni arról, hogy Lizy betegszabadságon van – mióta létezik egy aranyvérű családból származó asszonynál könyörület a szolgája iránt? -, neki meg drasztikusan fáj a feje, így megkérné Lilyt, hogy mosogasson el.
Természetesen bennem egyből felment a pumpa, és már nyitottam a szám, hogy kiosszam anyámat Lily és a házimanó közti különbségről, de mire ezt megtehettem volna, Lily felállt, és elment mosogatni. Szó nélkül.
Anyám elégedetten elmosolyodott, aztán pedig tényleg felment lepihenni. Miután távozott a körletünkből, odaléptem Lilyhez, majd fogtam a pálcámat meg tányért, és egy mozdulattal tisztává tettem.
- Többet sem látlak mosogatni, igaz? – vigyorodott el, és egy kis vizet spriccelt rám.
- Hé! – kiáltottam fel sértődötten, és viszonoztam.
- Jamie! – nevetett fel, miközben hangja betöltötte a konyhát, és nincs kizárva, hogy anyámig is eljutott.
- Csss! Anyám kivág bennünket – tapasztottam a kezem a szájára, aztán még hozzátettem: - És nem vagyok Jamie.
Láttam a szemén, hogy vigyorog, majd egy pillanattal később beleharapott az egyik ujjamba.
- Áú – kaptam el onnan a kezem. – Te vadmacska!
- Miáú – játszott el egy nyávogást, és még a kezeit is úgy tartotta, mintha meg akarna karmolni.
- Ezt a szerepet tartogasd az ágyba – nyújtottam rá a nyelvem.
- Hogy neked mindig csak azon jár az eszed… - forgattam meg a szemét kuncogva.
- Pasi vagyok, nem? – kacsintottam rá, miközben magamhoz húztam, és megcsókoltam.
- Majd megállapítom – kacérkodott továbbra, válaszként pedig egy kicsit meglegyintettem a hátsóját, és felkaptam a karjaimba.
- Most ráér a kisasszony?
- Pfúj, de perverz – nevetett.
- Hm. Ezt beleegyezésnek veszem…
Már épp indultam volna a szobám felé, mikor egy ismerős alak jelent meg az ajtóban, és azon nyomban letettem Lilyt.
- Ez a mosogatás?! – rikácsolt anyám, mi pedig próbáltuk visszatartani a kipukkanó nevetést.
- Elnézést, Mrs Potter, az én hibám… - védte a menthetőt Lily.
- Igen, azt gondoltam – nézett végig jelentőségteljesen a vizes Lilyn, aztán ugyanígy rajtam.
- Ne kezd megint, anya – szóltam közbe, mert láttam, hogy Lily arcáról vészesen lefagyott a mosoly.
*
Miután anyám befejezte a szónoklást, kimenekültünk az udvarra, ahol egy kviddicspálya-szerűség volt. A fák eltakarták a kíváncsi muglik elől, és az egész csak egy tisztás volt néhány karikával fűszerezve, plusz egy pad is ékesítette a teret néhány méterrel a pálya mellett.
Ezen a padon foglaltunk helyet, miután egy melegítő bűbájjal szétolvasztattuk a jeget a padról. Egy ideig csendben fürkésztük a tájat, aztán kibukott belőlem.
- Kell lennie valami megoldásnak. Valami, ami miatt megkedvel anyám.
- James, ez… lehetetlen. Ne is álmodj erről.
- Ne add már fel, az Isten áldjon meg.
- Megáldott már – felelte fanyar mosollyal.
Ügyet sem vetettem a pesszimista beszólásaira, ehelyett járkálni kezdtem a pad előtt.
- James, ülj már le, mert ez idegesítő… - támasztotta a fejét a kezével.
- Csss. Most gondolkodom…
- Te olyat is tudsz?
- Pszt!
- De…
- Megvan! – kiáltottam fel diadalmasan.
- Mármint mi is van meg? – húzta fel a szemöldökét Lily.
- Hát a terv, hogyan békítelek meg anyával!
- Ez teljesen felesleges. Kár erőlködni.
- De van egy bombabiztos tervem, és…
- Nem érdekel – szakított félbe, én meg azt hittem, hogy leesik az állam.
- Mi az, hogy nem érdekel? A jövendőbeli anyósodról van szó!
- Aki házimanónak néz?
- Ig… vagyis nem! Nem is néz annak! Különben meg hallgass végig… - Megvonta a vállát, és a távolba meredt, mintha nem akarna rám figyelni. – Azt hiszem, nem tudod ezt, de van egy hatalmas könyvtárunk… - kezdtem, mire érdeklődve felém fordította a fejét. – Anyám imádja a könyveket, ééés mivel te is imádod, ezért biztosan van egy olyan könyv, amit mindketten szerettek.
- Eddig jó, de hogy fogjuk egyeztetni azt, hogy anyukád meg én egy időpontban legyünk a könyvtárban?
- Anyám minden nap négy órától a könyvtárban van – mondtam, majd felhúztam a kabátom ujját, hogy megnézzem mennyi az idő. – Most félnégy múlt – néztem rá.
- Szóval rögtön ma akciózzunk? – vigyorodott el.
- Lehet róla szó – kacsintottam rá, mire elnevette magát.
- Nem arra gondoltam, hanem anyukád meg én.
- Már anyukámmal is akarod? – tettettem felháborodást.
- Hallgass már. Inkább azt mondd meg, hogy anyukád milyen könyveket szeret.
- Az egyik kedvence Tom Potovskitól az Aranyvérű oroszlán.
- Rosszul kezdődik… Valami olyan, ami nem az aranyvér-mániásokról szól?
- Hmm… Richard Taylortól a Hattyú-sorozat?
- Tényleg? – ámult el Lily. – Szuper!
- Miért, ismered? – kérdeztem, mire olyan képet vágott, mintha azt akarná azzal mondani, hogy „hülye vagy? Ki ne ismerné?”
*
Négy óra után tíz perccel érkeztünk a könyvtárba. A terv az volt, hogy bekísérem Lilyt, fennhangon azt mondom, hogy itt is volnánk, satöbbi, satöbbi, majd kettesben hagyom őket. Az utóbbi kissé kockázatos volt, de Lily ragaszkodott ehhez, hogy idézem őt, ne legyek útba. Kedves, nem?
- Itt is volnánk – mondtam hangosan, és elképzeltem, ahogy anyám felnéz a könyvből, és a fekete bőrfotelban mocorogni kezd a polcok mögött.
- Köszönöm – felelte Lily, ugyancsak hangosabban, aztán suttogva mondta: - A szobádban találkozunk. Szeretlek – nyomott egy csókot a számra, és eltűnt a polcok mögött.
Nem igazán akartam, de mégiscsak elhagytam a könyvtárat, aztán pedig elmentem a szobámba. George bácsi ma valamilyen misét tart, ami miatt el kellett mennie előbb, így vele se bírtam négyszemközt beszélni, apám meg fene se tudja, merre van. Így tehát a szobámban tettem rendet, ezután fogtam egy pergament és írni kezdtem egy levelet.
Először Siriusnak írtam; hogy van, mi újság feléjük, ki maradt ott a lakásban, van e, aki főz rá, és így tovább… Üdvözöltem Franket és Alice-t, ha még ott van, aztán elővettem egy újabb pergament, amit Remusnak címeztem. Neki is feltettem néhány kérdést a hogy létéről, illetve Nicole-ról faggatóztam – szeretek képben lenni a dolgokkal.
Miután ezt befejeztem, rápillantottam az órára, ami már félhatot mutatott - ráadásul Lily még mindig nem jött. Kezdtem már bepánikolni, és már megfordult a fejemben, hogy hányszor szúrhatta anyám a kést Lilybe, mikor nyikordult az ajtó, és Lily lépett be rajta.
- Gyere, mert lekésted már az ötórai teázást – jelentette ki, aztán váratlanul csukódott az ajtó, és Lily eltűnt újra.
Több se kellett nekem, felpattantam, és a nyomába eredtem, de mire az ebédlőbe értem, anyám és Lily az asztalnál ülve beszélgettek. Nem, nem késsel szurkálták egymást, hanem beszélgettek.
- Jó helyen járok? – kérdeztem, mire úgy néztek rám, mintha az lenne a legtermészetesebb dolog, hogy ők teázgatnak és kekszeket majszolnak együtt.
- Gyere, kisfiam, teázz velünk – invitált anyám, és én megint csak pislogtam. – Lilykém, kérsz teát? – A szemeim kigúvadtak, aztán pislogtam négyet. Pontosan négyet.
- Hozzak egy lázmérőt? – fordultam anyámhoz, de újra azt az arckifejezést kaptam válaszul.
- Igyál egy kis teát, James – nyújtott egy csészényi teát Lily, és a szájáról le sem lehetett volna vakarni a fölényes vigyort.
- Megyek, lesóbálványozom magam – válaszoltam kissé kábán. – De először mindenféleképpen beveszek egy nyugtatót.
*
Na jó, az igazság az, hogy a Petrifikus Totalus elmaradt, de a nyugtatóra tényleg szükségem volt, így néhány órára bealudtam. Szóval már kilenc óra körül járt, mikor felébredtem, és Lilyt pillantottam meg, aki az ágy szélén ült törökülésben, és engem nézett.
- ’reggelt – ültem fel, és beletúrtam a hajamba.
- Kedvelem anyukádat – mondta, mire úgy kijózanodtam, mint akibe áram csapott volna.
- Kapok egy kis magyarázatot?
- Hát anyukád rendes, ezért kedvelem.
- Én arra gondoltam, hogy mi történt a könyvtárban.
- Beszélgettünk.
- Hogy?
- Hát tudod, szavakat használunk, azokból lesznek mondatok, és felváltva tesszük ezt, így kétirányú a beszélgetés – magyarázta fülig érő mosollyal.
- Jól van, jól van. Akkor ne mondd – vontam meg a vállam, visszadőltem az ágyra, végül magamra húztam a takarót.
- Naaa, Jamie! Csak hülyéskedtem! – mászott mellém Lily, én meg győztesként támaszkodtam a könyökömre, és érdeklődve hallgattam az esti mesét. – Röviden az történt, hogy eljátszottam, hogy keresek egy könyvet, mire megkérdezte, melyiket, én megmondtam, hogy a Hattyú-sorozat hatodik kötetét, és felcsillant a szeme. Elkezdtünk beszélgetni erről a sorozatról, aztán feljött néhány könyv, és tök jól elbeszélgettünk.
- Hát igen, az én terveim tökéletesek – húztam ki magam.
- Nem is várhattam más kijelentést, egókám. Amúgy beszélgettünk rólad is, az előbb pedig megmutatta a baba-fotóidat.
- HOGY MIT CSINÁLT? – csattantam fel, és ma körülbelül hatszázhuszonharmadszorra leesett az állam.
Az élet nagy meglepetései néha egy napra zsúfolódnak; először az az érintés, ami bearanyozhatja a napodat, majd felgyullad a fejedben a kis lámpácska, és rájössz, hogy békítheted meg a két nőstényt. Az akció sikerül, te pedig ledöbbensz, és hallani akarod a részleteket, mikor shokkolnak azzal, hogy a szerelmed látta a baba-képeidet, ahol a kis fütyid takarás nélkül látható.
Nos, te hogyan fogadnád mindezt?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
