A következő pár nap eleinte sok-sok lelkiismeret-furdalással kezdődött. Sokat rágtam magam a Cruciatuson, és így utólag visszagondolva, nehéz volt elhinni, hogy én tettem… és mi lett volna, ha meghalt volna? Oké, nem sajnáltam volna azt a rohadék Danielt, de mégiscsak… magammal tuti nem tudtam volna elszámolni.

- Mi lett volna, ha Lily nem lép mellém? - Ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, de csak nem tudtam napirendre térni a téma felett.

Mégis mosolyogva pillantottam a mellettem alvó Lilyre, és elöntött a hála… a bizalom… és a boldogság.

Örültem, hogy végre elkapták Danielt. Sajnos Bellatrixék elmenekültek, de még két ismeretlen halálfalót is sikerült elkapni. Eleinte sokat rágtam azon, hogy mi történt volna, ha Daniel akkor megölt volna…? Nehéz volt belegondolni abba, hogy lehet, hogy most nem feküdnék Lily mellett, hanem a föld alatt a kukacokkal… Vagy talán a mennyben Kate-tel és Klaudiával?

- Az élet mindig megy tovább… - jutott az eszembe, és kikecmeregtem az ágyból. Lily egy pillanatra megmozdult, de aztán békésen aludt tovább, én pedig kilopóztam a konyhába.

Természetesen ott már javában állt a bál; Remus a falnak dőlve figyelte az ordítozó Siriust, akin látszott, hogy nem tudja eldönteni, hogy mit verjen szét…

- Nem hiszem el…! Hogy történhetett ez…? Mi a… - szitkozódott tovább, és kivételesen örültem, hogy Lily nincs jelen. Én mindig abban a tudatban éltem, hogy a hölgyek fülét igencsak sértik Sirius káromkodásai. Kate lett volna a kivétel.

Újra lejátszódott előttem néhány jelenet arról, hogy mi lett volna, ha Kate nem hal meg… tegnap akkor is elkaptak volna minket Danielék? Vagy akkor egyáltalán nem is lettek volna féltékeny kirohanásaim?
Kérdések, melyekre nincsenek válaszok.
De nem is lesznek.

- Mi történt? – kérdeztem kissé bizonytalanul, miközben Remus egy kávét töltött egy csészébe, majd a kezembe nyomta.
- Inkább egy jó erős italt adjál neki, ami majd lenyugtatja ez után – mutatott Sirius az újságra, aztán az ölembe lökte a Reggeli Prófétát.

Ledermedtem a címlap láttán. Ugyanis nem más volt rajta, mint Daniel White, a felirat alatta pedig azt közölte a publikummal, hogy megszökött.

Kétkedve néztem hol Siriusra, hol Remusra, de az előbbi majd’ idegbajt kapott, az utóbbi pedig a kávéját szürcsölte érzelemmentesen.

- De hát… - kezdtem, de nem tudtam, hogy pontosan mit is akarok kérdezni. Sirius azonban nagyon is jól tudta.
- Még nem állították Wizengamot elé az elkapott halálfalókat, és még ugyebár el se ítélték őket Azkabanra. Az aurorok kezében voltak, állítólag elkábították őket és mind a három sikeresen meglógott – magyarázta Sirius, de gondolom ez az újságban is benne van. – Gyanítom, hogy volt valami ismerős, vagy esetleg Imperiust használtak.
- Figyeljetek, srácok. Lily ezt nem tudhatja meg… oké? – néztem rájuk, mire bólintottak. Remus már nyitotta a száját, hogy megkérdezze, miért, de ekkor megjelent a szoba ajtajában Lily; kócosan, enyhe öltözékben és totál kómásan.
- Jó reggelt, szívem. Nem akarsz felöltözni? – kérdeztem, és rögtön felpattantam, majd visszavezettem a szobába.

Persze eközben a gondolataim teljesen máshol jártak, de Lilyt is el kellett vinni a dühöngő Siriustól. Biztosan nem tudná magát fékezni, és ha ezt Lily megtudja…

- Sirius miért ilyen ideges korán reggel? – kérdezte két ásítás között, aztán puhán visszadőlt az ágyra.
- Csak hogy tudd, már tizenegy óra van, szóval nincs már annyira korán… - mosolyodtam el, miközben igyekeztem témát váltani.
- Komolyan? Mennem kellene Glasgowba! Már így is kihagytam pár napot.
- Glasgowba? Megőrültél?! Nem mész sehova! – emeltem meg a hangom. Lehetetlen… főleg most, hogy Daniel újra szabad. Nem, nem engedem el!
- Mi bajod van? Már nincs semmi vész. Visszamegyünk szépen Alice-szal az iskolába, aztán jövő hétvégén jövök. Pár hónap és vizsgázunk… Nem maradhatok le az anyaggal.
- Én meg nem engedhetem meg, hogy bajod essen. Lily, nem mehetsz el… - Nem volt egyáltalán parancsoló a hangom. Sokkal inkább könyörgő és kétségbeesett.
- De miért nem? Üljek itt a lakásba, míg ti bejártok az aurorképzőbe? Most mit vársz tőlem? Azért, mert egy rakás halálfaló veszélyezteti az egész világot, attól én biztosan nem fogok a seggemen ülni – felelte durcásan, és az álom már teljes mértékben kiment a szeméből.

Nem válaszoltam semmit, csak tenyerembe temettem az arcomat, és egyre csak az visszhangzott a fejemben, hogy Daniel szabadon járkál… Lily mellém csusszant, én pedig átkaroltam.

- Legszívesebben feltennélek egy Afrikába utazó hajóra… - mondtam elkeseredetten.
- Szerintem tegyél be egy bazi nagy széfbe – nyújtotta rám a nyelvét. – Ne aggódj már ennyire! Fárasztóak voltak az utóbbi napok, de nem ragadhatunk le! Mi irányítjuk a sorsot, és ha én meg akarom védeni magam, akkor meg is fogom. Szeretlek, James. Nem lesz semmi baj, érzem – simogatta meg az arcomat, és én puha csókot leheltem ajkaira.
- Én is szeretlek, de… féltelek, Lily. Azt akarod, hogy álmatlanul forogjak? – nevettem fel kényszeredetten.
- Hát minimum – kacagott, és csilingelő hangja megnyugtatott.

Nem lesz baj. Nem lehet… Túl sok volt már a rossz…

Sirius lassan lehiggadt, és a többiek sem hozták szóba Daniel elszökését. Persze, Lily bármikor megláthatta valahol, de otthon, a mi lakásunkban biztos nem. Franket megkértük, hogy Alice-t se izgassa fel ezzel, és megígérte nekünk, hogy nem kotyogja el neki.

Miután a lányok visszamentek Glasgowba, én napokig tényleg alig tudtam elaludni. Amikor becsuktam a szemem, rögtön rémképek jöttek elő, hogy Daniel újra elrabolja Lilyt, aztán nem tudom már megakadályozni, hogy az ingjénél tovább menjen…

Keveset aludtam, az iskolában is alig tudtam figyelni, és koraeste már hívtam is Lilyt a telefonon, hogy megtudjam, mi van vele, és nem történt-e valamilyen gyanús dolog. De persze mindig csak kinevetett, és azt mondta, hogy túlságosan paranoiás vagyok. Lehet, hogy van benne valami, de a múltkori után muszáj féltenem őt. Most résen kell lennem.

Már március vége felé jártunk, és lassanként sikerült tovább aludnom tíz percnél, illetve Lily körül sem történt semmi gyanús. Azonban huszonhetedikén egy kimerítő futás után, mikor hazaértem és kinyitottam az ajtót, egy feketetaláros alak állt előttem, én pedig egyből pálcát rántottam.

- Nyugi-nyugi, Ágas – röhögött fel Sirius, és lehúzta a csuklyát, majd a háttérből több ember lépett elő, az élükön Lily, kezében egy tortával.
- Boldog szülinapot, James! – kiáltották egyszerre több felől, és én megilletődve néztem rájuk. Úristen, elfelejtettem a saját születésnapomat!
- Igazán nem kellett volna, srácok… - vigyorogtam, és Lily elém lépett, majd mondta, hogy kívánjak valamit, aztán fújjam el a gyertyát.

- Csak Lily legyen biztonságban! - gondoltam, aztán elfújtam mind a tizenkilenc gyertyát.
- Mekkora tüdeje van valakinek! – mondta Sirius, és levetette a talárt, mondván, nem akarja tovább ijesztgetni a gyermeki lelkemet… Meg kell hagyni, „baromi vicces”…

A parányi lakásunkban ott voltak Alicék, Remus, néhány évfolyamtársam, Hestia, és persze Lily meg Sirius. Nem voltak olyan nagyon sokan, mindössze a „lényeg”. Az évfolyamtársaim is gyorsan leléptek; azt mondták, csak pár pillanatra ugrottak be, aztán rohannak vissza tanulni meg aludni. Hestia se maradt sokáig, de ő azért megvárta a tíz órát, és csak aztán búcsúzott el.

Mindent összevetve, a hangulat fergeteges volt, az ajándékok is találóak, és mikor mindenki elment, végre letámadhattam a két hete nem látott barátnőmet is…

Április elseje most is úgy telt a Tekergőknél, ahogy minden évben. Korán felkeltem, és felszereltem egy vödröt mindenki ajtaja felé úgy, hogy ha kilépnek, akkor mindenféle a fejükre zúdul. Leginkább egy tojássárgájára hasonlító maszlagot tartalmazott, amikben volt néhány toll is.

A konyhába érve kicseréltem a sót meg a cukrot, majd a székek egyik lábát meglazítottam – kivéve persze az enyémet. Letusoltam, fogat mostam, majd bekentem a kilincset fogpasztával, és kiosontam.

Amikor beléptem a szobámba, kellemes meglepetés fogadott. Sirius haján nem volt semmiféle maszlag, hanem letörve ült az ágyamon.

- James, mondanom kell valamit. Már régóta szerettem volna elmondani, és tudom, hogy most azt hiszed, hogy átverlek, mert április elseje meg mittomén, de komolyan beszélek. – Meglepve ültem le mellé, és figyelmesen néztem az arcát, hát ha elárulja magát…
- Mi történt?
- Azt hiszem, ideje bevallanom neked, hogy Kate halála óta megváltoztam.
- Ezt eddig is tudtuk – vontam fel a szemöldököm.
- De… de nem olyan értelemben. Inkább, az érdeklődési köröm változott meg…
- Mi van? – néztem rá bambán.
- Az a helyzet, hogy eleinte, mikor eljártam itthonról, akkor nem táncosnőkkel voltam. Hanem férfiakkal…
- Mikkel? – Lehetetlen…!
- Jól hallottad. Később már azt is észrevettem, hogy vonzódom Jake-hez. Miután ő megvolt, Remust kezdtem elcsábítani…
- Nem akarom hallani a részleteket… Uramisten. A legjobb barátom… BUZI? – tajtékoztam.
- Ne használd ezt a szót, léccike. Csúnya…
- Jézus, jézus, jézus! – kiáltoztam, mikor váratlanul a combomra tette a kezét.
- Most te jössz… - válaszolta, én meg elszörnyedve felpattantam, és épp rohantam volna ki a szobából, mikor féktelen röhögést hallottam magam mögött…

… és ekkor leesett. Éljen április elseje…

- Véged van! – sziszegtem, és rávetettem magamat.
- Édesem, ne! Várj… - röhögött. – Szóljunk Remusnak és gruppen!
- Nem hiszem el, hogy elhitetted velem…
- Talán jobban kéne ismerned – nyújtotta rám a nyelvét.
- Pont ez az, hogy ismerlek. És előbb leszel egy ágyban Shadowval, mint egy pasival… Egy megrögzött nőmániás vagy, Black, és tudom, hogy előbb meghalsz, minthogy egy férfihoz nyúlj.
- Így van. Kár, hogy előbb nem jutott el az agyadig – röhögött tovább, és már a könnyeit törölgette, én meg szimplán idiótának éreztem magam.

- JAMES POTTER! – hallottunk egy üvöltést odakintről, és mikor kilestünk, Remust pillantottuk meg, fején az én gyönyörű szerzeményemmel.
- Szerinted, honnan tudja, hogy én voltam? – néztem Siriusra, mire az megvonta a vállát.
- Hát én biztosan valami durvábbat használtam volna – nevetett fel, és megpróbáltunk jó kisfiúként előállni, de nem tudtuk abbahagyni a nevetést.
- Honnan tudod, hogy mi van benne?
- Én ismerlek – nevetett fel, majd vigyorogva néztük Remust.
- Áprililili – kiáltottam el magam, mire Remus el kezdett kergetni a konyha asztal körül.

Ekkor lépett ki a mit sem sejtő Frank is a szobájából. Nagy reccsenés. Placcs. Üvöltés. A következő pillanatban pedig egy nagyon, nagyon, nagyon dühös Frank.

- Melyik volt? – nézett Remusra, mire Sirius és ő egyszerre mutattak rám.
- Egy ártatlan poén volt – emeltem fel védekezően a kezem. – Nyugalom, Frankie.
- Még egy ilyen ártatlan poén, és én esküszöm, lesz egy monoklid… - fenyegetőzött, miközben kihúzta a széket, leült, az pedig egyetlen pillanat alatt összetört.

Az egész elég mulatságos volt, egészen addig, míg nem találkozott a szemem és Frank ökle…