|
Prológus
Sophie 2008.08.18. 15:55
Egy öreg íróasztal fiókjában hever a fénykép. Az apa és az anya áll a két szélén, középen három gyermek. Egy kamasz fiú, egy pajkos tekintetű lány és egy alig egy éves kislány. E három alak alatt frissen jegyzett felirat: "Akik mindent megváltoztattak." A fénykép sarkában egy másik, jóval régebbi szöveg: "Mielőtt minden megváltozott." Határozott, nőies kézírás, de az apró szálkák mélyen megbúvó keserűségre utalnak. - Meredith átéli a változást, melynek tudtán kívül az egyik okozója. És közvetve mindent egy roxforti levél indít el...
NEM az általános értelemben vett Tekergős történet. A főszál teljesen más, a fiúk csak mellékszereplők, és nem esnek szerelembe a főszereplővel. :)
Prológus
/Vannak rossz döntéseink. Döntések, melyeket néha önkéntelenül hozunk meg. Nem érezzük a súlyukat. Csak a következményeiket./
- Anyu! Megjött a roxforti levél! – kiáltottam le a lépcső tetejéről.
- Máris? – csodálkozott. – Egyébként meg hányszor mondjam még, hogyha beszélni akarsz velem, akkor gyere ide, és ne fentről ordibálj?! - Utálom ezt a kioktató hangot. Minden kamasz rémálma.
- Igen, máris – mondtam immár a konyhában, közvetlenül Anya mellett állva. A megjegyzését figyelmen kívül hagytam.
- Mikor akarsz elmenni az Abszol útra? – kérdezte jól látható ijedséggel. Nekem aztán játszhatsz. Nem érdekel.
Azért ilyen poshadt ez az egész világ, mert mindenki fel akarja hívni magára a figyelmet. Nem veszik észre, hogy mindenki csak magára figyel. Nem veszik észre, pedig csak magukba kellene nézniük.
- Most. Aztán átmegyek a nagyihoz. Az utolsó napokra visszajövök. De most nem akarok itt lenni, amikor Flame megjön. – Anya felmordult.
Magasról teszek rá, hogy hisz Flame látszatának. Én nem teszem. Ez most még nem elég, de talán majd egyszer…
Kezembe nyomott egy tömött erszényt.
Ekkor futott le a lépcsőn Ő.
- Hová mész, Meredith? – kérdezte csilingelő hangon, mely akkor nagyon idegesített. Ingerülten válaszoltam.
- Semmi közöd hozzá!
- Miért ordibálsz vele? Nem mondott semmi rosszat, csak megkérdezte, hova készülsz! Mi a fenéért nem lehet normálisan válaszolni? – kiabált rám dühösen villogó szemekkel Anya.
Megvontam a vállam. Nem érdekel a véleményed.
Angyali mosollyal Hozzá fordult.
- Az Abszol útra, kicsim.
- Juj, de jó! Én is mehetek? – Szemei izgatottan csillogtak.
- Nem! – vágtam rá. Milyen igazam volt…
- Dehogynem! – nézett rám szigorúan Anya.
- De Anya! Akkor nem mehetek Hop-porral!
- Mentek gyalog. – Persze. Mindig van kész válaszod.
- Utálok gyalogolni! És Őt is utálom! – mutattam gyűlölködve Rá.
/Rossz döntések. Rossz szavak. Visszavonnánk őket. Visszaforgatnánk az időt. Annyi mindent máshogy tennénk. De nem lehet. Már nem./
Hazudtam. Flame érkezésének híre felkavart. Kellett a séta.
És ismét hazudtam. Imádom Őt.
- Az a te bajod! – sziszegte Anya.
Helyes. Én is így gondolom.
Magam előtt tereltem az ajtó felé. Pálcámat a zsebembe rejtettem. Üresen maradt kezemet céltalanul lóbáltam.
Megfogta. Apró ujjait összevonta az enyémekkel.
Hagytam.
Néha helyesen is kell döntenünk.
~o~
Az Abszol úton izgatottan rohangált kirakatról kirakatra. Idegtépő, mégis szívbemarkolóan gyönyörű volt.
Könyvekkel teletömött táskám rettentően nehéz volt. Fél kezemmel azt tartottam, a másikkal a kezét fogtam.
Nem volt kedvem a mugli Londonon keresztül trappolni. Idefelé megfelelt, de most már Ő is kifáradt, és még csomagjaim is voltak.
A Foltozott üst udvarának végéből nyílik egy sikátor, amit a Varázslók útjának neveznek.
Aki belép, annak csak látnia kell maga előtt a – Londonon belüli – célját, miközben végigsétál rajta. A sikátor vége az úti cél lesz. Ő mindig nagyon élvezte, ha itt mentünk haza.
Ez volt a legrövidebb út hazafelé, így úgy döntötte, ezt használjuk.
Biztonság helyett kényelem. Egy vad világ vad mérgei.
Mindkét vége felől varázslók és boszorkányok haladtak el mellettünk. Némelyikük barátságosan ránk mosolygott, mások meg is ismertek minket.
Közép tájt jártunk.
James Potter jött velünk szemben, és mikor mellénk ért, rám kacsintott. Kíváncsi lettem, hol hagyta Sirius Blacket. Ők ketten mindenhová együtt mennek.
Hirtelen sűrű köd lepte el a sikátort.
A köd bekúszott a mellkasom alá, és egy pillanatra elakadt a lélegzetem.
Az agyamat is elborította. Nem láttam. Nem tudtam gondolkodni.
Mindez egyetlen perc alatt véget ért.
Akkor egy aprócska kéz szorította meg az enyémet. Közelebb húztam magamhoz, és táskámat a földre ejtve, mindkét kezemmel görcsösen megszorítottam törékeny karját.
Megbénított a félelem.
Fekete csuklyás alakokat láttam. Mikor az egyik közvetlenül mellettünk suhant el, Ő rémülten összerándult. Szorosan magamhoz öleltem.
A csuklyásokról azt hittem, dementorok. Egészen addig, míg magam előtt nem láttam az egyiket.
Szeme kéken megvillant. Ismerősen. Túl ismerősen…
A következő pillanatban kicsúszott a kezeim közül.
- Caitlin! – kiáltottam.
Előreléptem oda, ahol Őt sejtettem.
A köd eltűnt. Kezeim a semmibe markoltak.
A szívemet átjárta a félelem, a kétségbeesés, és a veszteség fájdalmas, őrjítő tudata.
Megszédültem.
- Caitlin!
Térdre buktam.
- Caitlin!
Előrezuhantam, egyenesen valaki karjaiba.
Elsötétült a világ.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
