|
Köd
Sophie 2008.08.29. 19:45
Köd
/A köd a föld felszíne fölött parányi vízcseppekből keletkező, a páránál sűrűbb képződmény. Ezt írják a könyvek. Parányi vízcseppekből… Imádom a vizet. Mindig az a kis patak jut róla eszembe, és hogy milyen boldogok és önfeledtek voltunk mi ketten. Caity és én.
A köd… Ezek szerint a köd olyan a víznek, mint a fénynek a sötétség, a mindennek a semmi, az Életnek a Halál… A köd a víz, az Élet gonosz, visszataszító fele. A köd maga a Halál./
A fürdő ajtaja nyitva állt. Hálóingem szélét időről időre meglebbentette egy apró szellő. A kezem tétován a színes műanyagbögre felé indult. „Átdörzsöljem még a fogaimat?”
A bögrébe dobtam a fogkefét. Halkan, keserűen felnevettem. Hihetetlen, hogy képes vagyok ezen filózni. Hihetetlen, hogy képes vagyok rajta nevetni.
A fáklya egy intésemre kialudt. A fürdőre teljes sötétség borult. Nesztelenül kiosontam az ajtón, egyenesen a párkányom felé. Az ablak résnyire nyitva volt, a résen tejfehér köd gomolygott be. A szívemet jeges rémület szorította össze.
A párkányra kuporodtam, és kitártam az ablakot. Innen jól láttam a Griffendél-tornyot, és tudtam, ha valaki figyelne, észrevenne.
Engedtem a kísértésnek, és kilógattam a lábamat. Hátborzongató mélység tátongott alattam, de boldoggá tett. Talán most pont annyi választ el a haláltól, mint Caitlint.
„Ígérd meg nekem, hogy sosem fogsz szomorkodni.”
A halálra gondolni vajon már szomorúság? Vagy maga a Halál az? Vagy talán pont az Élet?
Lepillantottam. Az előbb még láttam a lábam, sőt a mélység végét is, de most már semmi. Csak a csontig hatoló, bénító köd. Most lenne a legegyszerűbb leugrani. Hiszen olyan, mintha csak vattacukorba ugranék. Nem is ugranék.
Szomorúan elmosolyodtam. Behúztam a lábam, és bezártam az ablakot. Ez nem ilyen egyszerű. Ki kell tartanom. Nem magamért. Caitlinért.
Csak ültem összekuporodva az ablakpárkányon, homlokomat a hideg ablaküvegnek döntve. Arra a napra gondoltam és tudtam, hogy ez már mindig így lesz. A Kísértés jön, nekem le kell győznöm. Köd mindig lesz, és nekem Caitre kell gondolnom. Egyszerű és kegyetlen. Mi ez? Az Élet, vagy a Halál?
Megráztam a fejem. Most nem ezeken kell gondolkodnom. Caitlin…
- Rosszul vagy, Med? – Shirley fehér alakja fáradtan ült le az ágyamra. Megszakította az emlékezést. A lehető legjobb helyen, de megszakította. Dühös voltam rá, de ha Caitlin velem van, sosem tudok igazán haragudni. Márpedig a húgom fogta a kezem…
- Köd van – feleltem színtelen hangon. Már gyászoltam a múló pillanatot, mikor a kezemben tartottam az apró kezet. Mert folytatódott. Jöttek a csuklyások, és tudtam, hogy mit kell tennem, de az Idő az utamba állt.
Mit nem adnék érte, ha mindent meg tudnék változtatni!
- Az nem ok arra, hogy megfagyj – morogta Shirley. – Feküdj vissza!
- Hát nem érted, Shirley? Köd van… - Felé fordultam, mire hátrahőkölt és elsápadt. Egy pillanatig meredten bámult rám, szemében a felismerés szikrájával.
Visszafordultam a Köd felé. Megint kezdődött elölről.
Nem vettem észre, nem akartam észrevenni, hogy barátnőm kioson a szobából. A visszatérését sem észleltem.
- Meredith… Gyere velem – suttogta. Nem igazán voltam magamnál. Kábán követtem.
Felvezetett a fiúk hálókörletébe vezető lépcsőn. Ugyanaz a folyosó, mint a lányrészlegben. A legvégén csigalépcsőn lehet feljutni az iskola első és nagyobb létszám esetén a hetedévesek szobájába.
- Shirley, te komolyan be akarsz törni az iskola elsőhöz?
Elnevette magát.
- Az idén nincs hollóhátas.
- Ja persze… Hiszen az egyik James, a másik meg… Evans. Blöeh.
- Ez a kedves hang melyik névhez csatolható? – nézett fel vigyorogva a szőnyegen hasaló David, amikor beléptünk.
Az iskola elsőnek kandalló is járt. Most vidáman pattogott benne a tűz. A megcsapó meleg juttatta eszembe, hogy én tulajdonképpen fáztam a szobánkban és hogy milyen állapotban is voltam.
- Kettőt találhatsz – huppantam le mellé. – James még rendben van, de Evans…! A végzős hollóhátasaink tiszta bénák. Eddig minden évben a mi házunk adta legalább az egyik iskola elsőt.
- Ilyen az élet. De majd mi megmutatjuk - lépett be a szobába Jeremy. Pálcájával maga előtt lebegtetett egy rakás ágyneműt. – A hetedéveseknek szánt szobákból hoztam – válaszolt kérdő tekintetemre. – Az idén sokan nem jöttek vissza, és az elsősök száma is rémisztően kevés. Nem volt szükség a fenti szobákra.
- Még egy bizonyíték, hogy odakint elkeserítő a helyzet – mondta David.
- Ja. – Jeremy az ablakpárkánynak dőlt. Nagyjából takarta a kint gomolygó ködöt, de nem eléggé. Tudtam, hogy direkt csinálja.
Shirley az íróasztalon ülve lóbálta a lábát és mosolyogva figyelte a tüzet.
- Ez mind szép és jó, de miért is vagyunk itt? – fordultam hozzá.
Elkomorult.
- Borzalmasan néztél ki, ahogy ott ültél az ablakban. Biztos csak a kísérteties fény miatt volt, de.. olyan voltál, mint egy zombi.
- Ez kedves… - vigyorodtam el kényszeredetten.
- csak ne vigyorogj! – csattant fel. – Ijesztő volt. Úgy gondoltam, szükséged van ránk. Meg aztán, éppen időszerű volt egy ilyen beszélgetős este.
- Való igaz – szólalt meg Jeremy. A szemembe nézett. – David mesélte, mikre jöttél rá. Tehát azt akarod, hogy a húgod keresésére induljunk?
Jeremyt sokan félelmetesnek tartották. Átható kék szeme, világos bőre és sötét haja különös kontrasztot alkotott. De aki jól ismerte, az tudta, hogy nála megértőbb és kedvesebb ember kevés van a világon. Ezt jelezte a folyton szája sarkában bujkáló mosoly és a különös kékség által sugárzott meleg tekintet.
- Jeremy, azt hiszem ez nem a legmegfelelőbb alkalom erre – lépett közbe David és átkarolt.
- Szerintem pedig pontosan ez az – felelte nyugodtan a másik fiú. Tekintetét még mindig az enyémbe fúrta.
- A terv az, hogy mindezt egyedül viszem véghez – mondtam.
Jeremy szeme összeszűkült.
- Értem. De a lelked mélyén gondolom igényt tartasz a segítségünkre.
- Sok mindent gondoltál már életedben Jeremy Carter, de az esetek nagy százalékában tévedtél.
- Elismerem. De most biztos vagyok benne, hogy szükséged van ránk a kis… küldetésedben – jelentette ki hűvösen.
- Kis küldetés, mi? – kiáltottam fel izzó tekintettel, de hangom ijesztően nyugodt maradt. – Ez nem valami dicsőségszerző hadjárat, ez Caitlinről szól! Szükségem-van-a-húgomra.
- Persze.
- A rohadt életbe, Jeremy! Már azt is bánom, hogy elmondtam nektek, mert már ez is veszélybe sodorhat titeket. Soha, érted, soha nem vártam el, hogy segítsetek, mert fogalmatok sincs, milyen veszélyes. Sőt, nem akarom, hogy részt vegyetek benne. Ez egyébként sem a ti asztalotok – fejeztem be kissé lenyugodva.
Az utolsó mondatnál mindhárman felhorkantak.
- Meredith, te teljesen hülyének nézel minket? – lökte el magát döbbenten a párkánytól Jeremy. – Az ilyen bátor tettek csak a griffendéleseknek valók, ugye? Eddig te ellenezted legjobban ezt az általánosítást, most meg… Mi van veled? Természetes, hogy segítünk, hiszen a barátunk vagy! Nem hagyjuk, hogy egyedül csináld végig, azt meg végképp nem, hogy a Tekergőkkel!
- Így is-úgy is beavatom őket – közöltem csendesen, miközben magamban boldogan mosolyogtam. – Nem tudod pont őket visszatartani.
- Épp ezért ott leszünk erősítésnek, nehogy a harci kedvük legyen a buktató tényező.
- Ahhoz képest, hogy a vége egy ’Mindenben veled vagyunk’ lett, szép kis bevezetőt kanyarítottál hozzá… - vigyorogtam vissza rá.
Tudtam, hogy ez lesz. Döntött, már akkor mikor beszélt Daviddel. A dolog szépsége az, hogy tudta, hogy tudom. Mégis ki tudott hozni a sodromból, le tudta velem vezettetni a köd miatt felgyülemlett feszültséget. Ezért szeretem Jeremyt.
- Hisz’ ismersz…
- Ja. Sajnos – morogtam, mire hozzám lépett, felsegített és megölelt.
- Hiányoztál, Med.
- Ezt mostanában sokan mondták. – Vigyorogva ültem vissza David mellé. – Tarthatnánk egy ’Hiányoztál, Field’ bulit.
- Miért is ’Field’? – kérdezte somolyogva Shirley.
- Könyörgöm, ha malfoyékat is meghívjuk, nem lehetek olyan közvetlen, hogy ’Meredith’-t rakok a feliratra! – fortyantam fel.
A töménytelen takaróból, amit Jeremy hozott, kényelmes kis ágyakat fabrikáltunk. Kettőt szorosan egymás mellé, a másik kettőt a két oldalára rézsútosan. Velünk szemben lobogott a tűz, de mi olyan távolságba helyeztük az „ágyakat”, hogy megfelelő mennyiséget kapjuk a melegből.
A nagy munka után mind a négyen ledőltünk az egyetlen hivatásos ágyra.
- Hát, srácok, azt hiszem megint nagyot alkottunk – jelentette ki vidáman Shirley.
- Kétségtelen – vágtuk rá.
- Mi vagyunk az aranycsapat – sóhajtotta David.
Felnyögtem. – Hanyagoljuk a focit, ha lehet.
- Ja tényleg, nagyapátok annak a makar vagy milyen focicsapatnak szurkol… - állapította meg Jeremy.
- Magyar – javítottam ki. – De tény, hogy hű angolként a legnagyobb ellenség a kedvence. Bár már ebben sem vagyok biztos. Amikor nagyapa a fociról magyaráz… Olyan, mint sok-sok mágiatöri óra egyben.
- Dettó – szólalt meg Shirley. – De hát ismerjük Papát, amilyen aranyos, olyan bogaras is.
- Mi nem szidjuk nagyapátokat, ugye, David? – Jeremy tartózkodóan emelte fel kezét.
- Pontosan. Adózzunk egy perc féktelen nevetéssel idősb Mr. Fieldnek, aki bevezetett minket a mugli világ rejtelmeibe.
Mikor egy percnél jóval hosszabb ideig tartó nevetésünk elhalt, hangomban teljes bizonysággal megszólaltam:
- Ideje lenne lefeküdni. Az elosztás gondolom világos.
Shirley és Jeremy, nem sok jót sejtető vigyorral az arcukon, felpattantak.
- Mint a vakablak! – És elfoglalták a két szélső „ágyat”.
Daviddel egyszerre ültünk fel.
- Nem horkolok - fordultam felé -, viszont előszeretettel trappolok végig a tíz centinél közelebb alvó emberek hátán.
- Majd határvonalat húzunk.
Nevetve a takarónkra dőltünk, miközben nekem David furcsa somolygása járt a fejemben.
A plafont bámulva jól hallhatóan odasúgtam neki:
- Te is látod az összeesküvés kibogozatlan szálait?
- Sajnos elfelejtettem szemüveget csináltatni a nyáron.
- Szemüveges leszel? – Felültem és döbbenten meredtem rá. De ő csak azzal a pajkos mosollyal nézett vissza rám, ami talán Mindent elindított.
- Baj?
- Nem, úgyis nagyon édes leszel – vetettem oda és visszahanyatlottam a párnára.
- Szóval édes vagyok? – Éreztem a hangján, hogy vigyorog.
- Nem. Ismerhetnél már annyira, hogy tudd; a hazudozás a legfőbb erényem – válaszoltam jól oldalba bökve a könyökömmel.
Shirley kuncogva nekem vágott egy párnát.
- Valaki aludni is szeretne!
- Tényleg? Azt hittem ez egy egész éjszakás pizsamaparti…
- Azon is szoktak aludni, Apróság!
- A magasságomról több szó ne essék, ha kérhetem – hördültem fel. – Nem akartok beszélgetni?
- Miért is ne?
Hosszan tartó, vidáman vibráló csend.
- Látjátok, ez velünk a baj – sóhajtottam. – Ha beszélgetni akarunk, sosem jön össze.
***
A tűz szinte teljesen kialudt. A szobában csend honolt, de tudtam, hogy mind ébren vannak. Ugyanarra gondolunk.
- Legutóbb Graham miatt voltunk itt – mondtam halkan. Shirley összerándult. Átnyúltam és megfogtam a kezét. – Most miattam. Vajon mind sorra kerülünk?
. Azért ez nem ugyanaz a helyzet – felelte David.
- Gondolod? Én viszont úgy érzem, az utóbbi hónapokban én is meghaltam egy kicsit.
- Nem hiszem, hogy a halál ilyen egyszerű lenne – szólt közbe Jeremy. – Nem tudjuk, mi az, és amíg így van, nem nevezethetjük a hullámvölgyeket halálnak.
- Caitlin elrablása nem egy hullámvölgy, Jeremy. Kitéptek belőlem egy darabot.
- Ha mindezt nem fogadnánk el, most nem lennénk itt.
- Emberek, tizenöt évesek vagyunk! Hagyjuk az élet nagy kérdéseit… Tiszta gáz, hogy itt elmélkedünk ezekről, miközben… - kezdte David, de közbe vágtam.
- Miközben nap mint nap szembesülünk vele? Na kezdj felnőtt módjára gondolkodni, kérlek! Mert ők, a nagy és okos felnőttek azt hiszik, ez csak egy iskola, mi pedig gyerekek vagyunk még, és nem látjuk a pusztulást, a romlást, az emberek mocskos kis játékait… Becsületért, hatalomért, dicsőségért, szerelemért… Mindez itt is jelen van!
- Tudom. Bocsánat. Csak feszélyezett a téma és valahogy el akartam ütni a dolgot.
- Legközelebb legyél őszinte. Mint ahogy mindig az voltál eddig is.
- De ez egészen más téma, mint a többi. Graham… még nem emésztettük meg a dolgot és… - Az ajkára tettem a mutatóujjam.
- Én se dolgoztam még fel. Pont ezért hoztam fel. – Mély levegőt vettem. – Még nem búcsúztunk el tőle. A temetésen se voltunk ott, de az nem is lett volna a mi búcsúnk.
- Most akarod? – hajolt felém Jeremy.
- Nem. Kell egy zongora.
- Rendben.
Shirleyt az egész beszélgetés alatt rázta a néma zokogás. A fiúkkal felültettük és egy apró félkört alkotva néztük a hamvadó tüzet. Egy éve még egy élet lángja is így pislákolt… És mi tehetetlenek voltunk.
Magamhoz öleltem Shirleyt. Nem hiszem, hogy neki a legnehezebb. Egyikünknek sem az. Mind ugyanannyira szerettük Grahamet, csak mind másként. De bárki bármit mond, a halállal még a Szeretet sem képes felvenni a harcot. Más sem képes rá, pedig sokan megpróbálták. Senki sem járt sikerrel. De jobb is így, hogy nem ismerjük a Halált. Mert pontosan ezért félünk tőle, az Ismeretlentől. Ki tudja mi lenne, ha ismernénk?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
