Rettegés

/Az emberek olyan sokszor félnek az életük során – ezt látom, ha körülnézek a világban, ezt súgják az emlékeim, ha rájuk pillantok. Azt hiszem, ez leginkább azért van így, mert a félelemnek szörnyen sok fajtája létezik a világban. Ha valaki megkérdezné, hányat ismerek belőlük, azt felelném, nem tudom, mert ha visszatekintek a múltamra, csak azt látom, hogy mindig máshogy féltem. Éreztem már kellemesen bizsergő félelmet, amikor nevetséges, szívmelengető dolgoktól szorult össze a gyomrom, de legtöbbször fájdalmas, borzasztó eseményektől gömbölyödtem labdává, és ha ez jut eszembe, nem félelemről beszélek, hanem rettegésről. Nem véletlenül emlegettük úgy Voldemortot, mint rettegett fekete mágust, és a haláltól sem elpirulni szoktunk. A rettegés a félelem alattomos, sötét bugyra, valami, ami ellen néha képtelenek vagyunk küzdeni, mert a lelkünkig rágja magát ocsmány fogaival.
De le lehet győzni őt is, hát persze. Nekem sikerült, mert mindig volt mellettem valaki, aki tudta, hogyan kell bátorságot meríteni egy kézfogásból, de te… te sohasem voltál rá képes, hiszen ki tanított volna meg rá?
Nekem kellett volna. Akartam is. Szeretném azt hinni, hogy nem az én hibám, de nehéz. Neked vajon az volt?/

Hát persze, Meredith Field, egy meleg, biztonságos fiákerben gyönyörű, vakmerő gondolataid vannak, de nagyon úgy tűnik, hogy egy diákokkal telezsúfolt iskolafolyosón nem vagy több egy gyáva kukacnál, aki képtelen logikusan mérlegelni! Ma már harmadjára fordulsz sarkon, ha akár csak a feje búbját is meglátod a te Regulusodnak, akit annyira meg akarsz védeni! Csak azért, mert vele van az a buzi Lestrange!? Nézz már magadra, te szerencsétlen!

 Fintorogva a falnak vetettem a hátam. A vállam fájdalmasan roppant egyet, de nem érdekelt, sőt, morbid módon még örültem is neki, mert bántani akartam a testem minden adandó alkalommal, mióta mozgó börtönként viselkedett.

 Napok óta ez ment. A lelkemben dacos elhatározássá érett a fogadalmam, hogy beszélek Regulusszal, hiszen mi mindig mindent megbeszéltünk – ha kiabálva, hát úgy, de most még azt sem bántam volna. A testem azonban az ellenségemmé vált; Rabastan látványára kéretlenül működni kezdett benne valami visszás túlélési ösztön, ami vérfagyasztó rettegéssel, és Lestrange beteges szadizmusának képeivel bombázta az agyam, hogy menekülésre késztessen, és ami a ledühítőbb volt, minden alkalommal sikerült is neki, akárhogy szidtam érte magam.

 Márpedig Lestrange a jelek szerint egy percre sem mozdult el Regulus mellől, holott régen a barátságuk ellenére rengeteget lógtak külön.

Barátság – horkantam fel. – Milyen barát az ilyen? Egy őrült mániákus, aki korlátlan hatalmat akar Reg felett, ez Lestrange, semmi más! Hogy-hogy Regulus nem veszi ezt észre?

 Azt természetesen mindig meglátta, ha szándékosan elkerültem őt, és biztos voltam benne, hogy ez rengeteget ront a helyzetünkön. Az én helyzetemen az ő életében. Belegondolni is szörnyű volt, hogy az út vége akár az is lehet, hogy egyszerű ellenséggé avanzsálok a szemében. 

 Mindezek tükrében hol reménykedve, hol félve vártam a csütörtöki számmisztikát, ahol nincs Rabastan, és nincsenek olyan bérkutyák, mint Augus Grint bájitaltanon, akik Lestrange egy csettintésére közünk ülnek órán, és szólni sem engednek hozzá.  Hát ezért reménykedtem. Félni pedig azért féltem, mert az én nyúlszívű lelkemnek tartania kellett valamitől, hogy ne maradjon le a testemtől.

 Nem, nem Regulustól rettegtem, hanem az elutasítástól, attól, hogy elkéstem, hogy a gyávaságomért nagy árat kell fizetnem.

  Amikor ez jutott eszembe, átestem a ló másik oldalára, és önmarcangolás helyett keserves jajveszékelésbe kezdtem. Úgy viselkedtem, mint az olcsó mugli filmekben az elhagyott szerelmesek; gondolatban olyasmikre ragadtattam magam, mint hogy kimondtam: Regulus nélkül nem tudok élni. Ez persze nyálasan eltúlzott verziója volt annak, hogy szükségem van rá, néha mégis igaznak éreztem. Pedig nem voltam szerelmes Regbe, Isten ments! Túl élénken élt még bennem a davides történet, nem akartam újrajátszást, főleg, hogy Regulus sokkal közelebb állt hozzám, mint David, vagy akár Jeremy, hiába voltak ők is a barátaim. Regulus más volt, megfoghatatlan és különleges helye volt a szívemben, amire akkor még nem találtam nevet.

 Szinte felüdülés volt attól félni, hogy újra elkövetem ugyanazt a hibát, mint Daviddel, ezért hát kikapcsolódásként ettől rettegtem egy kicsit, aztán rövid ideig győzködtem magam, hogy Regbe nem tudnék beleszeretni (elsiklottam a felett, hogy milyen gyenge lábakon áll ez, mert miért ne tudnék?), és a tanulás, az RBF-árnyak hagyta rövid szünetek ezzel ki is töltődtek.

 A csütörtök pedig egyre közeledett. A felismerés általában a Tekergők, vagy Shirley és Jeremy társaságában ért – rájöttem ugyanis, hogy rettegni minden külső jel nélkül, társaságban is lehet, főként, hogy annak tagjai elég tapintatosak voltak ahhoz, hogy ne kérdezzék feltűnő csöndességem okát.

 Végül nem kellett addig várnom; félelmeim tárgya és tükörképe már szerda délután berángatott egy alagsori terembe, amikor visszafelé indultam a Tekegők bűntársaként elkövetett konyhafosztogatásról a hálókörletembe.

 Regulus dühös volt és elkeseredett, és abban a pillanatban, a szédítő sebességgel becsapott ajtónak támaszkodva, Regulus tenyerével a fejem mellett minden kétséget kizáróan megértettem, hogy bármit is mondott neki Lestrange, rettegett tőle, hogy igaz lehet, de nem hitt el. Mérges volt rám, mert semmiféle magyarázatot nem adtam a viselkedésemre, és kerültem őt, de félt, hogy elveszít engem, ezért belement a játékba, és esélyt adott nekem, hogy tisztázzam magam.

 Mielőtt még több megnyugtató dolgot kiolvashattam volna a szeméből, elfordult, és maga elé pördített egy széket valahol a terem közepén, majd leült.

 Egy nagy levegő után követtem a példáját.

 Hosszú óráknak tűnő percekig csak ültünk egymással szemben; én nem mertem a szemébe nézni, ő pedig egyre feszültebben fürkészett engem, éreztem, hogy majd ’ felrobban a visszafojtott indulattól.

 Amikor végre rávettem magam, hogy viszonozzam röntgenszerű pillantását, egyszerre szólaltunk meg.
- Mit mondott neked Lestrange?
- Mit mondott neked Rabastan?
Rövid, örömtelen mosolyra húztunk a szánkat.
- Lényegtelen – feleltük kórusban.
- Nem, nem az – vágtuk rá egyből.
 Sípolva beszívta a levegőt, és egy ideig elnézett mellettem valahová, ahová én nem tudtam volna, akkor sem, ha megfeszülök. Idegesen mocorogva vártam, hogy újra rám figyeljen.

 Egy szívdobbanásig azt hittem, megfogja remegő kezem, de nem tette, pedig a pulzusom minden különösebb ok nélkül a duplájára gyorsult fel. De legalább ismét megtaláltam a szemeit. Akármilyen dühösen meredt is rám, jólesett egy újabb makacs percig elveszni feketeségükben.
- Akkor kezdd előbb te. – Megint mintha egy lélek beszélne két szájon át.

 Fújtatva felpattant, a széke döngve ért földet, visszhangos ordításával tetézve be a helyzetet.

- Elegem van ebből a játékból, Med! Ha nem tudnám, hogy mindketten a barátaim vagytok, és hogy gyűlölitek egymást, azt hinném, összedolgoztok, hogy megőrjítsetek. – Nem kiabált, de fojtott hangja, és fel-alá járkálása jobban megijesztett, mintha azt tette volna.  Aztán megtorpant, háttal nekem; ökölbe szorított kezei fehéren világítottak a mahagóni asztalon. – A vihar utáni napon Rabastan elmondta, hogy a gyengélkedőn vagy. Nem tudta, miért – A francokat nem! -, és rohantam volna, hogy megnézzelek, de megtiltotta. Érted? Megtiltotta. Először el akartam törni az orrát. Aztán elmesélte, hogy látta nálad Shannont és az én drága jó bátyámat. Mit jelenthet ez? kérdezte Rabastan, és nekem… nekem csak az jutott eszembe erről a két emberről, hogy be akarnak mocskolni előtted. Talán emlékszel rá, hogy alig pár órával azelőtt esküdtél meg, hogy bízol bennem, úgyhogy egyszerűen kiröhögtem Stant, és a gyengélkedőre mentem, de már nem voltál ott. Úgy gondolkoztam, ha kiengedtek, nem lehet komoly bajod, és hamarosan megkeresel majd, hogy elmeséld, milyen őrültségbe keveredtél már megint.

 Keserűen felnevetett.

- Persze nem tetted, és a hazaútig a színedet sem láttam. Rabastan folyton ellened hangolt, azt mondta, undorodsz tőlem az elveim miatt, ahogyan tőle is, és eddig is csak a lelkiismeret-furdalás tartott vissza, hogy faképnél hagyj, most azonban kaptál indokot Siriustól. Nem vagy makulátlan, Reg, és egy ilyen lánynak sosem leszel elég jó, mondta. A vonatúton aztán elkezdtem egy kicsit hinni neki, de még mindig jobban bíztam benned. De amikor szembejöttél a folyosón, és nem is köszöntél… nem értettem, miért a bátyámékkal ülsz, és olyan ijedten néztél rám, mintha félnél tőlem…

 Lehajtotta a fejét, majd megfordult, hogy a szemembe nézhessen.

- De még mindig reménykedtem, hogy küldesz egy baglyot, vagy valamit. El tudod képzelni, milyen érzés volt, hogy a pletykákból kellett megtudnom, mit tettek veled a szüleid? Mindig elmondtuk egymásnak, ha valami gáz volt otthon, és te most hallgattál. Semmi baj, adtam neked időt, mert még előttem sem szeretsz gyengének mutatkozni. Aztán… - Egy szempillantás múlva már újra előttem ült, szinte összeért a homlokunk, én meg, mint egy kis liba, elfelejtettem levegőt venni. - ... aztán karácsony másnapján anyám elment Siriushoz, és térden állva könyörgött neki, hogy jöjjön haza vacsorára, és töltse velünk életem legszörnyűbb karácsonyát, ő pedig egyszerűen kidobta a házából, és rácsapta az ajtót. És nem írhattam meg neked, mert tudtam, hogy anélkül is van elég bajod, és utáltalak, mert szörnyen hiányoztál, holott már tudtam azt is, miért nem írsz, mert hallottam Thorntonékról, de csak reméltem, hogy tényleg ezért…

 Beharaptam az alsó ajkam, hogy visszatartsam a könnyeket; ezúttal én akartam megfogni a kezét, de elhúzódott.
Hát persze, hogy nem megy ilyen könnyen, még mindig nem biztos, hogy hisz nekem.

- Rabastannak nem önthettem ki a szívem, mert ő banknak nézi a szüleit, és fogalma sincs róla, milyen, ha áruló van a családban… nem, nem véráruló, hanem valaki, aki olyanokat árul el, akik szeretik őt. Tudod, hogy te vagy az egyetlen, akivel beszélhetek ilyesmiről, és akkor úgy éreztem, cserbenhagytál.

Már azelőtt tudtam, mi következik, hogy gyengéd, meleg ujjaival megemelte volna az állam.
- Bántott? – kérdezte lágyan. Megborzongtam; a könnyek megállíthatatlanul csorogtak végig az arcomon. Két tenyere közé fogta, hüvelykujjával fáradhatatlanul törölhette a sós cseppeket.
- Emlékszel, sétálni indultam – kezdtem, nehezen kapkodva a levegőt. – Odakint volt. Veszekedtünk. Azt mondta, túl nagy befolyással vagyok rád, hogy meg akarlak fosztani a végzetedtől, és… megfenyegetett, hogy… megöl, ha nem kotródom a közeledből. Megfenyegetett! Dühös voltam, és feltrappoltam a tó jegére, az meg beszakadt, ezért kerültem a gyengélkedőre, és… azt hiszem, ő látta, látta, és mégsem segített, mintha ez lenne a figyelmeztetés, hogy tényleg komolyan gondolja. Reg, én úgy sajnálom, de megijedtem, és mióta visszajöttünk a suliba, folyton veled van. Féltem. Félek, Sajnálom.

Iszonyú lett volna egyenesen az arcába hazudni, úgyhogy lehunytam a szemem. Bűnösnek éreztem magam, amiért ilyen könnyedén hazudok már másodszor ugyanarról a borzalmas estéről – ráadásul nem is ugyanazt… -, de ez volt az egyetlen esélyem, hogy megússzam Lestrange bosszúját. Hazudtam a legjobb barátomnak, hogy megtarthassam; nem a legszebb út, de járható. Ha hisz nekem.

Márpedig hitt. Mindig, mindig hitt nekem.

- Semmi baj. – Nyomott egy csókot a homlokomra, majd felállt, és a kezét nyújtotta. – Gyere, menjünk, bogaram. Nem kell aggódnod, megmondtam Rabastannak, hogy ha egy ujjal is hozzád nyúl, vagy bántani merészel, elfelejthet engem is, és azt is, hogy közéjük állok.
- Eladtad magad azért, hogy békén hagyjon engem? – Hitetlenül meredtem rá, két lépést hátráltam a döbbenettől.
- Ezt egy szóval sem mondtam – sóhajtott gondterhelten. – Elégedj meg azzal, hogy Rabastan nem szól bele kettőnk dolgába.
- De ilyen áron? – Arról nem is beszélve, hogy Regulus dühe a legkevésbé sem fogja őt hátráltatni, sőt…
- Nincs semmiféle ára. Annyi az egész, hogy fontosabb vagy nekem Stannél.
- Még jó – mosolyodtam el halványan.
Ragyogó mosolyt kaptam viszonzásul.
- Akkor semmi bajod velem?
- Fésülködhetnél többet, de egyébként… És senki nem próbált lebeszélni rólad, se a gyengélkedőn, se máshol. Csak, hogy tisztázzam a fekete bárányt.
- Neki már úgyis mindegy.
- Hát jó… És te nem haragszol rám, amiért ilyen idiótán és gyáván viselkedtem?
- Mondtam már: feleslegesen aggódsz, bogaram.

 Most, hogy már tudtam, mit rejtenek a szavak, jóleső biztonságérzettel töltöttek el, és abba a hamis érzésbe ringattak, hogy meg tudom óvni Regulust a halálfalóságtól. Mert kinek sikerülne, ha nem nekem?
Elfelejtettem megkérdezni magamtól, sikerülhet-e valakinek egyáltalán.