|
Szörnyetegek
2010.02.15. 18:15
Szörnyetegek
/Annyi szörnyeteggel találkozunk életünk során… Nem csak csúf, ártó szándékú emberekkel, akik eltörik a karunk, elrabolnak valakit, aki a szívünknek kedves, vagy egyszerűen csak megkeserítik a mindennapjainkat a létezésükkel, hanem alattomos, belső ellenségekkel is. Emlékezz csak: nem véletlenül nevezzük a féltékenységet a zöld szemű szörnynek… Az érzés önálló életre kel bennünk, megrontja a legtisztább kapcsolatot is – ha felismerjük. Ha azonban nem talál tudatos táptalajra a fejünkben, csupán vezet minket a feleszmélés felé.
Sohasem szerettem a haragnak ezt a legfurfangosabb, legkifinomultabb fajtáját, de voltak pillanatok a múltban, amikor segített végre tisztán látni; ha nem is rögtön, de egy idő után biztosan.
Nem beszélek neked tovább a zöld szeműről, mert mindketten jól ismerjük. Belegondoltál már, hogy ez az egyetlen, szikrányi gyűlölet tehet mindenről, ami velünk történt?
Nem hiszem. Bár megtetted volna./
- Rendben, elismerem, hogy te nyernéd a Legrosszabb Karácsony-díjat. Csak azon csodálkozom, hogy bírtad ki nélkülem ezt a rengeteg borzalmat.
- Nehezen, de muszáj volt, mert szükségük volt rám. Hidd el, hogy Davidéknek volt a legszörnyűbb, és azt hiszem, ilyen emlékekkel már soha nem is lesz szép a karácsonyuk.
A nyitott pinceablakon át hűvös téli levegő áramlott be, de a mi kis zugunk sehogy sem akart kiszellőzni, még az órákig tartó élménybeszámoló alatt sem, mintha nem csak három hét, hanem legalább három év telt volna el azóta, hogy utoljára itt voltunk.
Regulus a tarkójára kulcsolt kezekkel feküdt az ágy belső oldalán, én pedig mellette hasaltam, fejemet a karomra hajtva, így nem láttam az arcát.
Későre járt már, de annyi mindent kellett megbeszélnünk, hogy csak a sűrűsödő sötétség és a pislákoló fáklyák emlékeztettek minket néha a rohanó időre.
- Te tudtad, hogy Tudodki halálfalót akar belőlem csinálni? – törtem meg a csendet.
- Egyszer beszélgettem erről Perselusszal… Azt mondta, neked több okod van magadért aggódni, mint értem, mert sokkal nagyobb, értékesebb falat lennél a Nagyúrnak. De ez… ez csak azt jelenti, hogy veszélyben vagy, ahogy azt nagyapád is megmondta.
- Mert sosem leszek Tudodki szolgája.
- Pontosan, bogaram, éppen ez az átkozott, imádnivaló makacsságod emel trófeává a Nagyúr szemében. Ezzel a daccal csak hergeled, minél jobban acsarkodsz ellene, annál jobban kellesz neki a gyűjteményébe; élve vagy halva, egyre megy már a végén. – Egyre halkult a hangja, olyan érzésem volt, hogy Regulus gondolatai is egyre csak távolodnak; az aggodalmával már nem engem, vagy inkább nem csak engem font körül, de ahhoz, hogy megbizonyosodjam erről a furcsa, zsibbasztó elkalandozásról, fel kellett volna emelkednem. Egyrészt feltűnő lett volna, másrészt megsejtettem hova akar kilyukadni, és elébe mentem. Bátor dolog volt, azt hiszem.
- Azért vagyok… nagyobb veszélyben, mint te, mert engem nem tud megszerezni, téged viszont… igen? – Mégis felkönyököltem, hogy a szemébe nézhessek, mert a féltés vasmarokkal szorította össze az izmaimat, és ezt ellensúlyoznom kellett valahogy.
Zárt ajtókra találtam: behunyta a szemét, és nem válaszolt. A csöndben tisztán hallottam minden szívdobbanásunkat.
- Regulus!
- Med, kérlek ne… - nyöszörögte elkínzottan.
- Válaszolj… - Kíméletlen akartam lenni, határozott és eltántoríthatatlan, de elcsuklott a hangom; egy gyenge, ijedt kislány vékony szopránja.
- Igen, azért – lehelte. – Med, én már a markában vagyok a nevem, a vérem, és a bátyám árulása miatt. Nincs szabad akaratom, de ha lenne… akkor is ezt az utat választanám.
- Nélkülem.
Döbbenten nyitotta ki a szemeit.
- Nélküled.
Hogy kezdjek valamit a fájdalmas görccsel a hasamban, csalódott kis embrióvá gömbölyödtem.
- Az utat, ami halállal és szenvedéssel van kikövezve – suttogtam, szándékosan figyelmen kívül hagyva az utolsó két szót, ami kecses kárörömmel lebegett a levegőben közöttünk. Ezzel győzködtem magam arról, hogy az életcélja fáj, az elképzelései, és nem az, hogy kihagy belőlük, hiszen annak mindezek után örülnöm kellene. Mi lehetnék? Egy halálfaló legjobb barátja? – Reg, azok az emberek… az a szörnyeteg elrabolta a húgomat, gyilkoló gépet csinált a bátyámból, és annyi más emberből… Családokat szakított szét… megölte David szüleit, megölte Cecilyt, és nem tesz mást, csak gyűlöletet szít mindenhol, és élvezi a játékot. Te komolyan közéjük akarsz tartozni? Hozzá?
- Túlságosan egysíkúan látod a dolgokat. Ez nem háború, hanem inkább… politika. De csss. – Az oldalára fordult, és a számra tette a mutatóujját. – Olyan sokszor lefutottuk már ezeket az értelmetlen köröket, bogaram. Ne törődj most ezzel. Még a tizenhatot sem töltöttem be, és a Nagyúrnak nem gyerekkatonákra van szüksége. Nem szeretném beszennyezni ezt a kis időt, amíg még nem utálsz a kötelességemért.
- Regulus, miért vagyunk mi barátok? – bukott ki belőle. Nem azért, mert hirtelen megundorodtam tőle, ahogy azt Rabastan állította, egyszerűen csak magam sem tudtam. Igazából senki sem tudta.
Arcomra vándorló keze megrándult, de nem húzta el, helyette apró köröket írt rá a hüvelykujjával.
- Azért, mert amikor veled vagyok, nincs jó és rossz, nincs háború és nincsenek bábmesterek a fény és a sötétség oldalán, csak… vagyunk. Pillanatokból és szívdobbanásokból összeeszkábált, gyarló emberek.
Ő tudta. Most már én is tudtam, csak… nem értettem.
- Mikor lettél te ilyen költői? – morogtam álmosan.
- Tavaly télen – nevetett fel, de szemei komolyan csillogtak.
- Regulus?
- Mondd, bogaram.
- Nem kell végigcsinálnod, nem kényszeríthet rá, nem…
- Sosem fogod ezt megérteni, Meredith Field – borította ránk a takarót. Fáradt mosollyal jó éjt puszit nyomott a homlokomra, majd a fal felé fordult, de a keze után kaptam, és megállítottam.
- Nem tudom, miért nem haragszom rád mindezért, de nem haragszom. Egy kicsit sem.
- Azért, te kis butus, mert a bámulatosan optimista lelked a halálom napjáig reménykedni fog abban, hogy megmenthetsz.
Még azután is.
~o~
Elnyomtam egy ásítást, és a tökleves kancsónak támasztott fejjel majszoltam a pirítósomat. Shirley émelyítő szagú feketekávét kortyolgatva figyelte vontatott ténykedésemet, miközben időről időre elfelejtett válaszolni a velünk szemben ülő Jeremynek.
- Figyelj, Shirl, tisztában vagyok vele, hogy gyönyörű a profilom így hajnaltájt, de a nagy fehér főnök épp az átváltoztatástan háziról kérdezett – motyogtam félhangosan.
- Ismételd meg ezt józan, emberi nyelven is, ha kérhetem, mert kipihent társaid a felét sem értik annak, amit mondasz - fintorgott Shirley.
Nemes egyszerűséggel kinyújtottam rá a nyelvem, majd kihúztam magam, és dacosan felszegett állal átkiabáltam az asztal túlsó végén békésen reggeliző Nadine-nak, aki nem véletlenül volt a prefektusunk.
- Nad, kölcsönkérhetem a McGalagony tanárnő- féle házi dolgozatot?
- Napsugaras jó reggelt, Med! – kiáltotta vissza Sirius.
- Ezek után felesleges megtudakolnom tőled, hogy elég hangos voltam-e. – Kihívóan rávigyorogtam dühösen morgó barátnőmre, mialatt ujjaimat a frissen érkező papírtekercsre kulcsoltam. Köszönetképpen integettem Nadine-nak, aki mosolyogva vállat vont, és visszatért a sonkástojásához. – Nesze, Jeremy. Remélem, tudod, hogy ezek után muszáj lesz randit kérned tőle…
- Micsoda?
Kiélveztem azon ritka pillanatok egyikét, amikor az ifjabb Carter-fiú fülig pirult, és úgy tűnt, az Agathát etető David is jól szórakozik barátja szorult helyzetén. Magam is meglepődtem rajta, de minden feszengés nélkül rákacsintottam; ezt legutoljára tizenkét évesen tettem meg ilyen tisztán, barátian.
- Látom, amit látok, sápadt arcú testvérem – somolyogtam magam elé, hogy tovább hergeljem Jeremyt.
- Az utóbbi egy hétben csodálatos módon megvilágosodtál – jött az epés megjegyzés Shirleytől.
- Egyetértek – dörmögte Jeremy. – Jobban szerettelek, amikor még hülye voltál.
- Ha-ha-ha. Ennek örömére engedlek olvasgatni, és visszavonulok a civilizációtól a muffinomhoz. Apropó, mióta tálalnak fel ilyesmit egy angol reggelin?
- Odanézz, ez ám az elzárkózás. – A gúnyolódás ismét Shirley száját hagyta el, mivel mindenki más valami jobb elfoglaltságot talált. Már bántam, hogy olyan könnyen futni hagytam Jeremyt; unokanővérem szokatlanul morcos volt.
Hosszasan megrágtam a csokis sütit, nehogy a válaszom olaj legyen a tűzre.
- Neked meg mi bajod van? – érdeklődtem kedvesen.
- Semmi. – Bőszen kavargatta azt az undorító löttyöt a bögréjében (mert milyen is lenne serlegből kávézni?), és időnként céltalan, gyilkos pillantásokat vetett csak úgy a semmibe.
- Pocaktáji problémák?
- Nem.
- Tőmondatokból jeles, Miss Brooks, tíz pont a Hollóhátnak. – Nem reagált. – Tudod mit? Önként adok egy kis támadófelületet, s véremet áldozom, hogy felvidítsalak: mire célozgatsz folyton?
- Arra – sziszegte alig hallhatóan -, hogy kilenc napon belül kilencedjére kell összetúrnom az ágyad, hogy a szobatársaink ne sejtsék meg, hogy már nem alszol ott!
- Köszönöm szépen. – Hálásan a karjára tettem a kezem, mire elrántotta.
- Hagyj békén. És ne is várd, hogy még a nyúzott pofidat is kimagyarázom helyetted!
- Oké-oké, csak higgadj le, én…
- Nyugodt vagyok! – Azért remeg a kezed, angyalom… - Biztosan nagyon jól érzed magad éjszakánként Blackkel, szóval…
- Hé, tudod nagyon jól, hogy csak beszélgetünk, tanulunk, meg olvasunk! – Jogos önvédelem volt egy jogtalan vád ellen. Nagyon rossz napja lehet, ha ilyesmiket vág a fejemhez. – Három hétig egyetlen levelet sem váltottunk, van mit bepótolni.
- Egy üres szobában. Kettesben. Éjszaka.
- Shirley! Ne csináld már… Ha féltékeny vagy… Egy szavad sem lehet az időbeosztásomra! Egész nap veled vagyok, kivéve a hétfői, a szerdai és a pénteki ebédszüneteket, meg a vasárnap hajnalokat, amiket évek óta kötelezően Siriusszal és/vagy a Tekergőkkel töltök, plusz mostanában az estéimet Regulusszal. Ennyi.
- Daviddel alig beszélsz. Menekülsz? – kérdezett rá kíméletlenül.
- Talán. Nem tudom, fel sem tűnt, olyan jól elvan Agathával. – Vállat vontam. Ez volt az igazság, mind olyan elfoglaltak lettünk hirtelen…
- Jeremyt is hanyagolod!
- Engem ugyan nem – szólt közbe az említett, fel sem pillantva Nadine dolgozatából.
- Hallgatózni csúnya dolog – szidtam le. – Egyébként, csak, hogy tudd, Shirl, tegnap éjjel a könyvtárban aludtam, mert pechemre évfolyamelső vagyok bűbájtanból, és Flitwick külön feladatokkal bombáz. De ezt mondtam is neked, csak te akkor éppen nagyon rohantál valahová… Éppen csak azt felejtetted el megosztani velem, hogy hová. Na?
- Azért vagy ilyen nyúzott, mert egy asztalon aludtál? Ne etess ezzel… - Feltűnően kikerülte a válaszadást, úgyhogy a vadi új parfümje mellé (amit szintén nem mutatott meg nekem) felírtam a titokzatos programokat is.
- Nem éppen kellemes dolog Madam Cvikker óbégatására ébredni.
- Ezért nem voltál Blacknél? A tanulás miatt? Mert az imént még az mondtad, tanulni is szoktatok… Na, erre mit felelsz, Med?
- Ezért is. – Megforgattam a szemem. Komolyan azt hitte, ezzel sarokba szorít? – Elfelejtetted, hogy ma játszanak a Hugrabuggal? Ha megnyerik, klasszikus Griffendél-Mardekár döntősorozat lesz. Regnek pihennie kellett. Miért hívod Blacknek?
- Csak – vágta rá. – Szóval semmi sincs köztetek?
- Ugyan már… Miért kérdezed meg egyáltalán? – Hitetlenül megcsóváltam a fejem.
- Amióta vele alukálsz, kiscsillagom, ragyogsz. Minden második fiú utánad fordul a folyosón, és még David is úgy bámul rád, ha nincs vele Greymore… - Shirley igazán utálta Agathát, ami persze kevésbé volt érdekes, mint az, hogy ragyogok? Az addig rendben van, hogy kiegyensúlyozottabbnak érzem magam, mióta minden a régi kerékvágásban halad, de hogy megszépültem volna?
Ez szemérmetlenül hízelgett az én önbizalom-hiányos lelkemnek, egészen felvidított.
- … még Jeremy is csorgatja néha a nyálát, igaz?
- Heh? – érkezett az értelmes, nevetéstől elcsukló válasz.
- Ilyenkor bezzeg nem figyelsz… Amúgy talán te vagy az egyetlen, aki nem vette észre, hogy Med megváltozott.
- Te láttad már, milyen jól néz ki a hugrabugos csapatkapitány? – Érdeklődve fixíroztam a végzős fiút; ilyesmit is csak David „kitakarítása” óta vettem észre…
A kapitány váratlanul felemelte a fejét, és találkozott a tekintetünk. Mélyen elpirultam, és úgy tettem, mintha csak úgy spontán nézelődnék a teremben, mert ennyire azért még nem voltam bátor.
- Istenem, de bénán terelsz – fintorgott Shirley és Jeremy kísértetiesen egyszerre. Azután összenevettek.
Ennyit arról, hogy én vidítom fel.
- Nem, most komolyan, nézd, milyen szép szeme van… Illetve ne nézd, a fenébe, ne nézd, az előbb is észrevette… Shirley!
- Jó, jó… - kacagott, miközben igyekezett elhajolni a fejével idegesen kalimpáló mancsaim elől. – Inkább a bejárat felé sasolj, hercegnő, ott jön a te kviddicseződ.
Gyorsan odafordultam; Regulus közvetlenül az ő csapatkapitányuk mellett vonult be, és élénken magyarázott neki valamit; a csapat lépteit a mardekárosok üdvözlő zsivaja kísérte.
Megérezhette a pillantásom, mert rögtön megtalált a szemével. Apró, szorongó kis mosolyt vetett rám, mire félredöntött fejjel visszamosolyogtam, majd feltartottam keresztezett ujjaimat.
- Nem az én kviddicsezőm – közöltem Shirleyvel. – Vagy ha az, akkor vedd számításba a griffendéles asztalt is, ott is van kettő.
- Látnád, hogy csillog a szemed…
- Undok.
- Naná, de muszáj megbocsátanod, mert tényleg menstruálok.
~o~
Képtelenség, hogy Regulus az egyetlen oka ennek a megnyugtató buboréknak az életem körül – gondoltam fejcsóválva, miközben vastag pokrócokba burkolózva helyet foglaltam a lelátón. Egészen vegyes társasággal voltam körbevéve az egyébként vállalkozó szellemű hollóhátasokkal „zsúfolt” sorok között; előttem Davidék nyalakodtak, jobbjukon a helyválasztását erősen megbánó, kétségbeesetten grimaszoló Jeremy ült. Mellettem egyik oldalról James és Remus foglalt helyet, Peterrel és Benjyvel bezárólag – aki nagymennyiségű lányrajongóját is odacsődítette -, a másik oldalamon pedig eleinte Shirley duzzogott, bár még a meccs kezdete előtt felengedett fagyos hangulata, amikor a mellé huppanó Sirius vidám társalgásba fogta.
A süvítő szélben még ültő helyemben is fáztam, bele sem mertem hát gondolni, milyen lehet szegény Regulusnak a seprűn lovagolva harcolni a konok elemekkel.
A négy ház csapatai már évek óta együttes (!) erővel rimánkodtak, hogy a téli időszakra szüneteltessék az idényt, de a vezetőség egyre csak erősködött, hogy márpedig a meccseket egyenletesen kell elosztani a tanév során a fokozott izgalmak miatt. Szerintem egyszerűen csak örültek, hogy az iskolai ellenségeskedés egy évben egyszer egy rövidke órára felenged.
A Tekergőknek ugyan minden ilyen kilincselés után volt egy ingerült találkozásuk a mardekáros bandával (és a Lángnyelv Whiskeyvel), és harsogva szidták Merlin mindenféleségeit, de a végén elrendezték annyival az ügyet, hogy „a fiaink talán már korrektebb körülmények között játszhatnak majd”. A meleg tavaszi levegőt szelve persze már az elpuhulástól féltették a jövő nemzedékét, hiszen mégis csak logikátlan férfiakról van szó.
Az időjárás ellenére minden ház szurkolócsapata képviseltette magát; a székek ugyan csak néhol voltak tele, de relatíve szép számmal jelentek meg fanatikus diákok az eseményen – ellentétben a tanárokkal, akik, a házvezetők kivételével mind a kandallóval fűtött szobájukat választották.
A mérkőzés kezdete után azon kaptam magam, hogy le sem veszem a szemem Regulusról. Persze, hogy aggódom érte, a legjobb barátom, nem akarom, hogy baja essen.
Bla-bla-bla – nevetett Caitlin hangján a lelkiismeretem.
Fogd be – parancsoltam dühösen, majd elnyomtam magamban az érzést, hogy ha szem elől tévesztem Reget, lezuhan, és Jameshez fordultam, hogy beszélgetést kezdeményezzek.
- Kinek szurkolsz? – kérdeztem.
- Bármilyen furcsa is, a Mardekárnak. – Elvigyorodott. – Nem mondom, hogy könnyű legyőzni a Hugrabugot, de a kígyófejűek nagyobb kihívásnak számítanak kviddicses berkekben. Azt például el kell ismernem, hogy Sirius öccse jobb fogó, mint a mi Loydunk, de amíg Lestrange és Nott áll ki ellenem és Tapmancs ellen terelőként, nem kell tartanunk tőle.
- És a hajtóik? – Nehezen lepleztem az örömöm; James elfogulatlan dicsérete megmelengette a szívem.
A fiú beszéd közben mutogatott is, felhívta a figyelmem a játékosok hibáira, úgyhogy kezdtem egészen szakmai, mondhatni kritikus szemmel nézni a játékot – ennyi év barátság után fél tucat kviddicsőrült sráccal kezdett beérni a vetés.
- Gwenog Jonesszal hatalmas mázlijuk van, de nekünk sem kell szégyenkeznünk, Herbert Johnson válogatott szinten játszik, és a kis Sally Bell is fantasztikus tehetség.
- Na meg az sem hátrány, hogy te vagy a csapatkapitány – böktem oldalba.
- Jaj, ne hízelegj már, még elpirulok… - Épp belejött volna a színpadias feszengésbe, ám a pályán történtek minden mást elfeledtettek vele egy pillanat alatt. – Tyű, figyelted azt a Vronszkij-műbukást? - Hirtelen olyan izgatott lett, hogy álltában kezdett heves gesztikulációba.
A fiúk és a sport.
- Regulus tökéletesen hajtotta végre, és hajszálon múlt, hogy Schrieber nyele nem állt bele a földbe. Amit ez a kölyök csinál, az már kviddics, én mondom… Ne vágj pofákat, Tapmancs, ez az igazság – tromfolta le Siriust.
Nekem pedig dagadt a keblem a büszkeségtől, még Sirius savanyú képe sem tudta letörölni a vigyort az arcomról.
Meg kell hagyni, a zöld-ezüst banda azon tagjai, akik nem hajkurászták a cikeszt, förtelmes durvasággal játszottak, de valahogy mindig a szabályosság keretein belül maradtak. A közönség háromnegyede folyékonyan káromkodott, amikor újabb és újabb lehetetlen húzásokat úsztak meg.
Regulusnak sem tetszett az események alakulása; Benjy messzelátóján át tisztán láttam bosszúsan összevont szemöldökét.
Egy kviddicsmeccset csupán a fogó zárhat rövidre, ezt már laikusként is megtanultam. Regulus élt ezzel a jogával, és a mérkőzés huszonegyedik percében elkapta az aranycikeszt.
A kommentátorként debütáló Hedvig – aki nyilván emiatt volt előzőleg olyan ideges, hogy percenként járt a mosdóba – egyre csak a Mardekár győzelmét harsogta.
Barátaimmal együtt állva tapsoltam a tiszteletkörét repülő, sugárzó arcú Regulust (Sirius mogorva pofával szitkozódott, és a helyén maradt), mindaddig, amíg meg nem hallottam a közelünkben ugrabugráló Shannon Morgan visítozását.
A gyomrom dühösen összerándult. Ez az álszent liba a hírek szerint nem sokkal karácsony után szakított a barátjával, Rogerrel, most pedig mindent elkövet, hogy magára vonja Regulus boldog pillantását, mindazok után, amiket annak idején a fiú fejéhez vágott.
Erre egy szót ismertem sok vulgáris szinonimával: ribanc.
Sosem hittem volna, hogy ilyesmit mondok arra a kedves griffendéles lányra, aki néha mellém ült átváltoztatástanon, és olyan közvetlenül trécselt mindenkivel…
Pedig ez volt a helyzet, és én majd’ felrobbantam a látványától.
Te féltékeny vagy? – képedt el Caitlin.
Az lennék? – morfondíroztam, miközben aggódva figyeltem Regulus reakcióját. – Mi okom lenne rá?
Végül arra jutottam, hogy a legjobbat akarom a legjobb barátomnak, és az a nőszemély minden kétséget kizáróan kívül esik ezen a kategórián.
Le kellett ülnöm, amikor Reg döbbenten lefékezett a levegőben, és elkerekedett szemekkel az oly’ régóta csodált Shannonra meredt, mert a szívem a torkomat fojtogatta, a szememet bosszús könnyek csípték, a gyomromat a rombolás vágya feszítette.
- Szörnyen sápadt vagy, Meredith, minden rendben? – suttogta Agatha a nagy zsivajban úgy, hogy legfeljebb csak Shirley hallja meg rajtam kívül, mire barátnőm rám is kapta somolygó szemeit.
Némán megráztam a fejem Agatha felé, majd tovább figyeltem a lebegő, sötét alakot – aminek az lett a következménye, hogy Agatha meg lehetett elégedve az arcszínemmel, ugyanis fülig pirultam.
A pillantás, amit Shannon várt olyan idegesítően lelkesen, engem talált telibe, és a fekete szempár tulajdonosa nekem integetett győzelmi mámorában, és nekem mutogatta el, hogy menjek le hozzá a pályára, holott erre sosem volt még példa, hiába voltunk évek óta barátok.
Nem bírtam megállni: diadalittasan rávigyorogtam a kővé dermedt Shannonra, aki attól a pillanattól kezdve csak egy ellenszenves fruska volt, egy veszélyes ellenfél; minisztériumi zsargonnal élve ő lett az 1. számú nem kívánatos személy.
Meg sem próbáltam rájönni, mitől lett hirtelen vetélytárs, és teljes mértékben figyelmen kívül hagytam a Hangocska (ami váratlanul Caitlin és Shirley hangjának keveréke lett) kárörvendő kijelentését - Te féltékeny vagy! –, csak repültem a pálya felé, számos ártatlan diákot félreugrásra kényszerítve.
Könnyűszerrel kikerültem az elém lépő Lestrange karját is, mert minden különösebb ok nélkül a fellegekben jártam – akár megijedtem tőle, akár nem.
- Ne merészelj odamenni hozzá! – sziszegte az arcomba hajolva.
- Ugyanezt tanácsolom neked is – fintorogtam. – Vagy legalább moss előtte fogat, és fürödj meg, terelők gyöngye. Egyébként hiába pattogsz, ő hívott.
- Tudom, mire készülsz…
- Ezt már hallottam tőled, de sajnos még mindig nem hiszem, hogy ilyen okos vagy. – A felénk közeledő alak látványa elernyesztette menekülésre feszülő izmaimat; a legcsekélyebb félelemmel tudtam Lestrange arcába nézni.
Ökölbe szorult a keze, pálcája szikrákat szórt.
Ezúttal azonban én is harcra készen markoltam az enyémet, ami tartózkodásra fogta.
- Szerencsenapod van, Lesti, teljesül a kívánságod: nem megyek oda Reghez, ő jön ide hozzám.
Nem nézett hátra, csak mélyet szippantott a levegőből, amitől hányingerem támadt.
- Ne hidd, hogy hagyom, hogy megbolondítsd őt, te kis szuka. Szemmel tartalak, bármit is nyafogsz el Regulusnak.
- Nem nyafogok, lassan magától is rájön, mekkora féreg vagy. De jó, hogy mondod, hármasban végre megbeszélhetjük, miért nem kellene kémkedned utánunk. – Elragadott a düh és a megalázottság hulláma. – Vagy hárman nem elég meleg a játék?
- Stupor! – kiáltotta, ám én könnyedén, nonverbálisan hárítottam, amitől őszinte meghökkenés ült ki kisfiús vonásaira.
- Örülnénk, ha nem szaglásznál körülöttünk állandóan, és Grintet is kiiktatnád a képből bájitaltanon, mert ha mi lépünk, az mindkettőtöknek fájni fog. Nem akarlak elkeseríteni, de Regulusnál is kezd betelni a pohár, úgyhogy inkább húzd meg magad a homokozóban.
Talán aljasnak tűnök, vagy gonosznak, de mi volt ez a néhány jól irányzott célozgatás azokhoz a kínokhoz és megaláztatásokhoz képest, amiket tőle kaptam? Ennyi járt nekem.
- Minden oké? – Regulus először végigfuttatta rajtam a tekintetét; minden bizonnyal azért, hogy ellenőrizze, minden csontom ép-e; ezután kezdte Rabastant fürkészni.
Az még egy utolsó gyilkos pillantást vetett rám, majd morogva bevonult az öltözőbe.
- Med?
- Csak nem tud veszíteni – vontam meg a vállam. Gondolatban kalapot emeltem verbális győzelmem előtt, és amikor gondterhelten lehajtott a fejét, egy önelégült mosolyt is megengedtem magamnak. A rettegő gombóc a gyomromban egy leheletnyit kisebb lett. – Mm, letusoltál?
- Aha, meg át is öltöztem. Miért?
- Lesti bűze után felüdülés a te mennyei illatod. – Mosolyogva font körbe meleg pillantásával.
- Mennyei?
Késő volt pirulni vagy visszakozni…
- Majdnem, mint az a műbukás – húztam ki magam a furcsán édeskés szorítóból.
- Kösz, bogaram, tőled hallani a legjobb.
Zsebre vágta a kezét, majd az oldalamon megindult a kastély felé a kopár ösvényen.
Végig a meccsről beszélgettünk, Shannont valamilyen hallgatólagos megegyezés után meg sem említettük. Mellette baktatva sok ezer kérdés cikázott a fejemben, mint például, hogy miért nem érzem a süvítő szél erejét, sőt, miért van melegem, de akkor valahogy nem számított.
Aztán azon gondolkoztam, hogy vajon az a három, egymás hiányától ordító hét tette-e ilyen mássá, mélyebbé, szinte fokozhatatlanná ezt a barátságot, vagy a csírája a kezdetektől ott lappangott bennünk, s azért volt az elmúlt évek alatt minden közös lépésünk olyan ösztönös.
A tölgyfaajtó előtt Remus álldogált, vállán egy patkánnyal, egy kutya és egy kaparászó őz társaságában. Regulus szerencsére nem vette őket észre, de én láttam, hogy a patkány kivételével a különös kvartett összes tagja feszült figyelemmel követi a fiú derekamra csusszanó karját.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
