A hat hónappal ezelőtt kibővült Malfoy-család a terjedelmes nappalijában üldögélt. Más helyeken ez a ’Végre együtt a család!’ mintaképe lehetett volna; Anyu a kandalló előtt ülve újságot olvas, Apu az íróasztalánál nézegeti a papírjait, egy másfél év körüli kisfiú a padlón játszogat az egyik sarokban, körül-belül fél éves húga a kiságyából bámészkodik.

De a Malfoyok között családi idill évszázadok óta nem fordult elő. Azon az estén is csak első pillantásra tűnhetett annak. Ha a szemlélő jobban megfigyelte, már a nappali sem stimmelt. Hatalmas, bálteremnyi szoba. Másnak a háza ekkora.
Ezzel még nem is lett volna akkora gond. Aki akar, ilyen méretű helyiséget is otthonossá tud tenni.

De a Malfoy-család egyetlen felelősségteljes tagja sem akart elkövetni ekkora hibát.

Narcissa az aznapi újságokat nézegette a szoba közepén, egyenes háttal ülve a kényelmetlen, rideg kanapén. Tőle méterekre Lucius rendezgette hivatalos okmányait, hidegen elzárkózva mindenféle beszélgetéstől.
A vele szemközti sarok szőnyegén Draco rutinszerűen művelte kedvenc elfoglaltságát – vagyis magához lebegtette az üvegtárgyakat és különféle halálnemeket talált ki számukra.
A szoba tőle legtávolabb eső részében a kakukktojás, Elisabeth Jacobs gubbasztott kiságyában és, mint annyiszor a hat hónap alatt, némán, könyörgő szemekkel fürkészte a szobát, várva az egyetlen lény érkezését, aki kedves volt hozzá.
Az időről időre felbukkanó Bellatrix Lestrange–et.
Na persze, a Narcissa nevű nő is próbált kedves lenni, de ezt a hosszú hajú, gonosz férfi mindig megakadályozta. Vagy, ha nem ő, akkor az a másik féreg, ott a sarokban.

Gyermeteg gondolatait sikoltás szakította félbe. Lucius közömbösen feleségére pillantott, majd a két gyereket az emeletre varázsolta.

Narcissa sápadtan meredt az előtte heverő Reggeli Próféta címlapjára. Felemelte a tekintetét és férjére nézett.
- Elkapták őket, Lucius. Elkapták őket – legszívesebben ordított volna, de nem tette. Nyugalmat erőltetett magára.
- Csodálom, hogy eddig nem sikerült nekik – válaszolt hidegen Lucius.
- A húgomat Azkabanba zárják, te, pedig csak ennyit tudsz mondani?
- Igen. Csak ennyit. Bellatrix kereste a bajt. Csakis az ő hibája.
- Mi az, hogy az övé? Hányszor papoltál nekem arról, hogy milyen hűséges halálfaló vagy! Pedig csak egy álnok hitvány, köpönyegforgató féreg vagy Bellához képest! Ő az életét kockáztatta, hogy visszahozza a Nagyurat, te meg… te meg itt…
- Hogy-hogy visszahozni? Cissy nincs kit visszahozni! Ha a húgodnak lenne egy csöpp esze, rájött volna, hogy mindez reménytelen. A Nagyúr halott. Nincs, ami visszatérne belőle.
- Nem csak ő hisz benne, hogy igenis VAN! Hanem az összes többi is, aki vele ment! – vágott vissza Narcissa.
- Nyomorult idióták! A Nagyúr bizalmasainak hitték magukat, és ezt akarták bizonyítani nekünk, az igazi bizalmasoknak! – bevitte a találatot. De csalódnia kellett. Felesége könnyűszerrel kivédte.
- És TE honnan veszed, hogy a bizalmasa voltál? Talán valóban ők voltak azok, és tudnak valamit a Nagyúrról, amit TE nem! Valamit, ami bizonyítja, hogy VAN, amit visszahozhatnak! – élvezte férje haragját, döbbent arckifejezését. Támadásba lendült.
- Nem tűrhetem, hogy a húgom, egy Black, az Azkabanban sínylődjön élete végéig.
- Az unokatestvéred is ott van – biztosra vette, hogy MOST talált. Tévedett.
- Előbb-utóbb kiderül, hogy ártatlan. De Bella mindent be fog vallani! Inkább választja a börtönt, mint az árulást – Narcissa arca különös fintorba torzult. – De, ha közbenjárnál…
Lucius felkacagott. Hideg, örömtelen kacagás.
- Közbenjárnék? Cissy, egy hajszálon függ a szabadságom. Nem nagyon hiszik el az Imperius-átokról szóló mesémet. Csak a pénzem miatt teszik. Elég lenne megemlítenem a húgod nevét, és rögtön kiutalnák nekem a szomszéd cellát.
- Meg sem próbálod? – A nő leült. Tekintete könyörgött. De a férfiról visszapattantak a pillantásai.
- Ha lehetőségem lenne rá, akkor sem próbálnám kiszabadítani az átkozott húgodat! Gyűlölöm, amiért a nyakunkba akasztotta ezt a kis fattyút! – a Narcissa lábánál ülő kislányra mutatott. – Nézz rá! Most fent kellene aludnia az ágyában, ahová felküldtem. De nem, ez a gyerek követi a rohadt szülei példáját, és nem engedelmeskedik! Valahogy blokkolja a varázslataimat és kivarázsolja magát a kiságyból. – Elisabeth a könyvespolc felé kezdett mászni – ami Lucius mellett állt. A férfi pálcájával a gyanútlan gyermek felé intett, aki a következő pillanatban erőteljesen a kanapé felé repült, majd a párnák közt landolt. De nem sírt. Csak nézte a férfit, azokkal a hatalmas, beszédes szemekkel.
Alighogy Elisabeth földet ért, Lucius előtt ott termett a felesége.

Érezte a nő pálcáját a bordái között, és, még mielőtt cselekedhetett volna, a könyvespolcnak ütközött – kötetek tömegét zúdítva a fejére.
Narcissa az ágyékába taposva sziszegte:
- Ha még egyszer egy ujjal is hozzányúlsz Lisához, esküszöm, hogy Azkabanba juttatlak – dühtől eltorzult arca fenyegetően hajolt Lucius felé, aki felnyögött fájdalmában. – És egy életre jegyezd meg; Lisa attól a perctől fogva, hogy magamhoz vettem, nem fattyú többé! Ő az én szegény, elhunyt rokonom árva gyermeke, akit SAJÁTOMKÉNT fogok felnevelni. Világos, szívem? – gúnyosan megnyomta az utolsó szót. Lisához ment, felvette és elindult az ajtó felé. Még egyszer visszafordult döbbenten tátogó férje felé. – Házasságunk elkövetkezendő éveiben a Lisa melletti szobában alszom. EGYEDÜL! – Még éppen elkerülte az ajtófélfába csapódó átok.

***

Nyolc és fél évvel később…

Mióta az eszét tudta, Narcissa és Lucius külön szobában, jó távol egymástól, aludtak.
Emlékezett nevelőapja elkeseredett próbálkozásaira, hogy visszaszerezze nejét.
Elisabeth olyasmit is észrevett ezekben a próbálkozásokban, amit Narcissán kívül senki – történetesen, hogy nem reménytelen szerelem vezérli őket, hanem a Malfoy név tisztaságának megőrzése.
Az első években a férfi apróságokat hordott Narcissának és neki, a gyűlölt Lisának – mert úgy sejtette, a kislány a kulcs a nő szívéhez.
Az ajándékokat kidobták – szerelmes szavakkal hízelgő átadójukat, pedig jeges pillantásokkal hidegebb éghajlatokra küldték.
A külvilág mindebből annyit tapasztalt, hogy Lucius Malfoy rajongásig szereti a családját; hiszen nap, mint nap ajándékokat vásárol nekik.
Lucius eredeti terve nem vált be, de haszna mégis volt eredménytelen kísérleteinek.
A varázslótársadalomban már nem a sötét varázsló volt, akit azzal vádolnak, hogy Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén pártján állt; hanem a férfi, akinek szíve csordultig van szeretettel és igyekszik lemosni ártatlan nevéről a Sötét Nagyúr okozta mocskot.
Egy pont Luciusnak.
Előbb-utóbb azonban minden ember ráun a sikertelenségre. Luciusszal is ez történt. Stratégiát változtatott.
A legváratlanabb pillanatokban átkozta meg feleségét, ezzel lankadatlan éberségre kényszerítve Narcissát.
Ennek kivételesen nem Lucius számára voltak kielégítő következményei. Egyrészt, mert felesége jobb volt nála párbaj terén. Másrészt, mert az örökös harcok szövetségkötésre kényszerítették az addig legfőbb ellenségeket; Elisabeth-et és Dracót.
A két gyerek először nem örült annak, hogy közbe kell lépniük szüleik testi épségéért – ráadásul egy oldalon állva – négy év múlva azonban már együtt kovácsoltak akadályozó terveiket.
Vagyis kezdtek normális testvérekként viselkedni – már amennyire az ő helyzetükben lehetett.
Persze, legtöbbször nem értettek egyet, de a ’vessük apa és anya elé magunkat, hogy végre ráhagyják ezt a hülye csatározást’ teljes erőbedobással, egymás segítőjeként hajtották végre.

Elisabeth kilencedik születésnapján azonban minden megváltozott.

Reggel arra ébredt, hogy valaki egy varázspálcát nyom a bordái közé. A valaki egy csuklyás alak volt – csuklyája alól azonban kilógtak az árulkodó szőke tincsek.
Elisabeth ijedten felsikkantott. Narcissa szinte azonnal a szobájában termett.
- Ne nyúlj hozzá a lányomhoz, Lucius! – kiáltotta fenyegetően.
- Mert, akkor mi lesz? – kérdezett vissza gúnyosan a férfi.
- Leátkozom a rozsdás nemi szervedet a helyéről, te rohadék!
- Ó, de megijedtem! – Ügyelt rá, hogy pálcája Lisára mutasson, de közben a felesége elé araszolt. – Ha ma este nem költözöl vissza a közös szobánkba, drágám, akkor minden reggel erre fogtok ébredni – sziszegte fenyegetően. – De előbb-utóbb nem találod majd egyben ezt a kis korcsot!
Narcissa lehajtotta a fejét. Vesztett. Elindult, hogy nyolc év után visszapakoljon a hálószobájukba. Ennél a gondolatnál fintorgott egyet.
Már nem láthatta, hogy Lucius egy átokkal a falhoz vágja Elisabeth-et.

Végül is, igaza volt. Valóban a kislány volt a kulcs Narcissa szívéhez.