|
Akarok egy új álmot
Sophie 2008.08.29. 20:13
Egyszer fent, egyszer lent - tartja a mondás, s ez a hullámvasutak farkastörvénye is. De igaz az élet bármely játékára. Szomorú félmosollyal az arcán bármely ember a szerelmet hozná fel példaként, az emberiség legveszélyesebb játékát. Igazuk van.
Egyszer fent, egyszer lent - ez virít az Abigail nevű egyszemélyes hullámvasút szűk körben terjesztett reklámcéduláján is. A vasút irányítója: Harry Potter. Helyszín: A varázsvilág elnevezésű, keserédes vidámpark.
Folytatódik az Egy pohár víz és kezdetét veszi a Villámok.
Akarok egy új álmot
- Abigail!
Annyira nincs értelme ennek az egésznek. Itt kuporgok egy fának támasztva a hátam. A hajamon több centis hóréteg, és már csak a csontig hatoló hideg ordítja a fülembe, hogy: „Cseszd meg, még mindig élsz!”
Hülyeség volt kijönnöm ide.
- Abigail!
Értelmetlen. Ez a tehetetlen ücsörgés is. Meg úgy a mindenség. Az élet. Ez az egész létezés egy hatalmas kérdőjel. Csak ásítasz bele a vakvilágba, és akkor hirtelen jön egy ilyen gennyláda, mint Harry Potter, és nekilát kiradírozni a kérdőjelet. Eltünteti az összes kérdést, szinte úgy érzed, érdemes levegőt venni. Érdemes élni. Mert amikor vele vagy, tényleg élsz.
- Abigail, a rohadt életbe, tudom, hogy itt vagy!
Itt? Lehet. De már nem sokáig. Csupán fél óra, és átsétálok Oda. Ott talán megmagyarázza valaki. Nekem már annyi is elég lenne, ha csak lebeghetnék a semmiben.
Felhő akarok lenni. Aztán eső, folyó, pára, újra meg újra, sírva, nevetve az egész elcseszett világon.
- Abigail, addig nem mozdulok innen, míg elő nem jössz!
Azzal aztán tényleg nem érsz el semmit. Legfeljebb te is utánam sétálsz.
Fázom.
- Tudom, hogy nem hiszel a csodákban. Én sem, de benned annál inkább. Abby, az istenért, nem hagyhatod, hogy tönkretegye az életed!
Csodás. Eddig én is eljutottam. Csakhogy rég elszállt a pillanat, mikor az okokat és a megoldásokat kerestem. Nem számít már semmi.
Dehogynem. Ez sem igaz. Számítanak, igenis számítanak a képek, amiket ez a gyűlöletes túlélési ösztön küld az agyamnak a saját temetésemről. Számítanak az önsajnálat könnyei is, amiktől csak még jobban undorodom magamtól.
- Tudod mit, Abigail? Hazudtam. Én nagyon is hiszek a csodákban. Figyelsz? Először életemben ellenkezek veled. Eddig nem mertem, mert túlságosan tünékeny volt minden, ami összekötött minket, de most magasról teszek arra, szóba állsz-e majd még velem, ha egyáltalán túléled ezt az egész idiótaságot, amibe az a barom taszított téged. Utálom, hogy mióta ismered Pottert, kiszámíthatatlan a hangulatod, hogy ingadozó vagy, és nem találod a helyed a világban. Régen olyan kiegyensúlyozott voltál, öröm volt rád nézni, most meg… De persze tudom, hogy neked ez nem számít, mert életedben először szerelmes vagy. Hű, hogy oda ne rohanjak! Valóban olyan fantasztikus dolog ez a giccses érzelemkupac, hogy rögtön öngyilkos legyél, ha valami nem klappol rendesen benne… És most gyere elő, és végre ordítsd le a fejem. Hallod, Abby? Kiabálj velem. Unom, hogy folyton szelíden szólsz hozzám, és örülsz, hogy a lelki szemetesládád vagyok. Rajta, vessz velem össze! Mondd, hogy hagyjalak meghalni, hogy menjek vissza a kastélyba, és fojtsam magam egy pohár vízbe… Jaj, elnézést, hiszen az is Potterre emlékeztet!
Ez most fájt. Azt hittem, érzed, hogy a barátom vagy. Lelki szemetesláda? Hát ennyire eltorzított volna ez a pár hónap Harry oldalán? Már ki sem tudom fejezni magam úgy, ahogy azt én akarom? Annyira törekedtem arra, hogy ugyanaz az ember maradjak, hogy ne Harry körül forogjon minden, erre tessék. Pont az ellenkezője történt.
És még csak meg sem érte.
Sikerült felráznod, Adam. Már magam sem értem, mért jöttem egyáltalán a parkba, de nincs erőm szembeszállni a múltam rossz döntéseivel. Ezzel az eggyel sem, bár ez lenne a legkönnyebb.
Ha érezném a lábam.
Kár, hogy pont ő hagyott itt először, most hirtelen úgy szeretnék rohanni. Jó lenne megölelni téged. Hátha rájönnél, mennyit is jelentesz nekem.
- Bunkó voltam. Bánnom kéne, igaz? Akkor bánnám, ha már itt sírnál a vállamon. De így, hogy makacsul hallgatsz, belebújva az önsajnálatodba… Abban sem vagyok már biztos, hogy itt vagy. Ügyesek az eltüntető bűbájaid, lehet, hogy már réges-rég a kastélyban kortyolgatod a forró teádat, én meg csak beszélek itt magamban. – Adam hangja egyre messzebbről jut el hozzám, mégis tisztán kihallom belőle az aggodalmat és a csalódottságot.
Fázom.
Fázom?
Nem szabadna. Nem kellene éreznem semmit, mégis kezd újra bizseregni a bőröm. A hajamat sem nyomja már a hó súlya. Mintha visszatérne belém az élet, lassan újra keringeni kezd a vér az ereimben – szinte látom magam előtt az elszánt vörösséget.
Vörös.
Basszameg, csak ezt ne.
Már fáj is. Kívül, belül, mindenhol.
Kinyitom a szemem. Először idegen, furcsa minden.
- Te mi a francot keresel itt!? – Kiszakad belőlem a kiáltás, gyengén, alig hangosabban, mint egy újszülött kiscica nyivákolása, mégis meghallják mindketten.
- Abby, maradj ott, ahol vagy, mindjárt jövök! – Adam. De jó, még bunyó is lesz. Csak ne kelljen benne részt vennem, fáj a karom.
- Megmentelek – válaszol higgadtan Harry, mintha meg sem hallotta volna a másik fiú kiáltását, s tovább dörzsöli a végtagjaimat.
- Hát azt tartsd meg a világnak.
- Nekem te jelented a világot.
- Pfúj, Potter, sosem bírtam ezt a fajta nyáladzást. Ha ismernél, tudnád. Ezért az egy mondatért legszívesebben kikaparnám a szemed.
- Legalább újra mozgatnád a kezed.
- Ne játszd a költőt. Inkább menj innen a pokolba. Egyenesen. Felhívjam neked a jó öreg Voldemortot? Szerinted gyilkol pénzért is?
Lihegés. A hóban nehezen mozgó test zaja.
Hitetlenül néz. Megrázza a fejét, majd segít felkelni.
- Ezt most nem gondoltad komolyan.
- Nem szoktam felesleges dolgokat mondani. Nyugodtan komolyan veheted minden szavam.
- Hát jó, így is játszhatunk. Sértegess csak, ahogy tetszik, de beszélnünk kell. Végig kell hallgatnod.
- Kell? Ugyan, Harry rég nem vagy abban a helyzetben, hogy ilyesmit kérj, követelj tőlem.
- Most mentettem meg az életed, az a legkevesebb, hogy…
- Nem kértem, hogy ments meg. – Küzdök a remegés ellen, de ehhez kevés vagyok. Észreveszi, mert muszáj ilyen szeretetreméltónak lennie, és rám teríti a köpenyét. A végén még én fogom magam rosszul érezni. Gyűlölöm, hogy szeretem.
Nem köszönöm meg, nem is nézek többé a szemébe, indulnék vissza a kastélyba, de amint megkerülöm a fát, kiszökik a múló energia lábaimból, itt hagy, nevetve vágtázik át a hóborította parkon. Elesnék, de egyszerre ketten kapnak utánam.
Harry tekintete gyilkosan villan, ahogy Adam magához ölel, csalódottan vágja zsebre hasztalanná vált kezeit. Bennem forrni kezd az elégtétel, ismeretlenül, röhögve volt barátom nyomorúságán. Én nem ilyen voltam. Erről is ez a cingár szemüveges lúzer tehet, akit… Mit kéne mondanom? Természetesen a pofon lenne a minimum, de még mindig nehezen mozdul a kezem, az Adambe való kapaszkodás is iszonyú erőfeszítésekbe kerül. De tudom, hogy képes lennék felemelni, képes lennék beletúrni Harry amúgy is kócos, nedves hajába, és ez dühítő.
- Mi a francot keresel itt, Potter? – Adam legalább olyan dühösnek tűnik, mint a bennem zakatoló kis szörnyeteg.
- Abigailt. – Olyan természetességgel mondja ki, mintha semmi sem történt volna az utóbbi két napban, mintha még mindig hozzá tartoznék, mintha Adam lenne a tolvaj, mintha… szeretne. Pont ő? Kizárt.
- Gratulálok, megtaláltad. Most ha megbocsátasz, beviszem, nehogy halálra fagyjon miattad.
- Nem viszed sehová.
Valahol nevetséges az egész helyzet. Egy morbid vicc, egy mese, aminek a főszereplője három tizenhét éves, szenvedő kamasz, akik a méteres hóban ácsorogva vitáznak valami mindennapi nyomorról, miközben majd’ megfagynak.
Én legalábbis.
- Tartok tőle, hogy ezt nem te mondod meg. – Megfordít, készséggel vezetne a meleg, biztonságos kastélyba, de Harry megragadja a kezem, visszaránt.
- Te mondtad nekem mindig, hogy a tények ismerete nélkül hiba dönteni.
- Ismerem a tényeket. – Elrántom tőle azt a parányi bőrdarabkát is, túlságosan forró az érintése. Túl ismerős. Ha így folytatja, nem sokáig bírom.
- Sosem bíztál a pletykákban, miért pont most? – Elcsuklik a hangja, most határozottabban nyúl a tenyerem után, mintha valami reménysugár lenne.
Az utolsó, ezt jól látja.
Tényleg, miért éppen most? Igaza van, a fenébe is, megint igaza van, a saját szavaimat fordítja ellenem… Nem veszíthetek semmit. Csak…
- … öt perc, Adam. A klubhelyiségben találkozunk. Ne aggódj, nem lesz semmi baj, sosem bántana. Bent már így is eleget rombolt, nem kockáztathat. – Rekedt a hangom, röhejesen nyivákolok, mégsem nevet senki. Adam elejti a másik kezem, Harry kihasználja ezt, és elhúz tőle.
- Biztos vagy benne? Nem szívesen hagynálak itt vele. – Nem is akarsz, egy pillantásomba kerülne és nem engednéd. De Harry fogja a kezem.
Csaló.
- Én meg nem szívesen maradok, de magától nem fog megoldódni semmi. Biztos.
Adam tétován bólint, majd egy utolsó, szívfacsaróan szomorú pillantás után visszamegy az iskola épületébe.
Egyedül maradunk. Ketten. Hajrá, Harry, hallgatom, hogy hazudsz megint a szemembe, mint a legelső találkozásunkkor.
Magadhoz húznál, de kitépem magam puha kezeid közül.
- Mit képzelsz magadról? Arról volt szó, hogy beszélsz, én pedig hallgatlak. Ne ölelgess. Mondd, amit akarsz, aztán engedj elmenni.
- Csak bocsánatot szeretnék kérni.
- Miért? Mert lefeküdtél Ginnyvel? Mert amikor tombolni kezdtek a kifogásnak tökéletes kis hormonjaid, rohantál a volt barátnődhöz, a lányhoz, aki már tizenöt évesen megtette neked azt, amire én ennyi idősen is képtelen vagyok? Ezért? – Küzdök, nem akarom, hogy túl érzelmes legyen a hangom, de azt hiszem a dühöt és a fájdalmat átlagos testhőmérséklettel sem tudnám fékezni.
Összerándulsz, leszegett fejjel hagyod szikrázni a csendet.
- Azt hittem beszélgetni akarsz, de ahogy látom mégsem, hiszen szent, világmegváltó Potter nagyon jól tudja, hogy beszéd közben illik a másik szemébe nézni. – Végre irányítom a szavakat, sebzek velük, pont úgy, ahogy szeretnék. Tekinteted dacosan a szemembe fúrod.
- Az az egész semmit sem jelentett Ginnyvel, én nem is… egyszerűen rám mászott, én meg…
- Te meg?
- A fenébe Abigail, én… Igen, elegem van abból, hogy csak kéreted magad, hogy két hónap, két ilyen boldog hónap után sem vagy hajlandó szeretkezni velem. Kimondtam, most örülsz? – Ökölbe szorul a kezed, mégsem érzem, hogy valóban haragudnál.
- Ne fogd Ginnyre az egészet.
- De ha egyszer ő tehet róla…
- Nem a szóbeszédből értesültem a kis afférotokról. Én hallgattalak ki titeket, az után. Én nyitottam rátok. És ne tagadd, ezek után ne merészeld letagadni, hogy te nagyon is benne voltál, sőt, kezdeményeztél és… Lehet, hogy ki nem állhatom Ginny Weasleyt, de ocsmány amit művelsz vele. Kihasználod, hitegeted, eldobod… csak mert ilyen túlfejlett a lelkiismereted, ne akarj velem kibékülni. Te mész jobbra, én megyek balra, ilyen az élet.
- Ez…
- Pofára esés. Ne sírj, túléled.
- Ez hülyeség. Szeretlek. Ginny a múlté, te vagy a jelenem és… belőle csak a teste kellett, akkor egyszer, rád viszont testestül-lelkestül szükségem van. – Közelebb lépsz. Ugyanannyit hátrálok.
- Gyűlölöm, mikor így nyálzol.
- Neked minden boldogabb pillanat nyálas? – csattansz fel. Nocsak, Harry, véges a türelmed?
- Ha megfogalmazod, és kimondod, akkor igen. Mért nem tudod egyszerűen, magadban élvezni az ilyen Pillanatokat?
- Mert ez vagyok én. Nézz rám, nem látod, hogy egy rakás szerencsétlenség vagyok, akinek nyakában a varázsvilág sorsa, és aki képtelen szembenézni a veszéllyel a legfőbb támasza nélkül?
Az a baj, hogy nagyon is látom… És a tetejébe még szeretlek is érte.
Nem elég kócos a hajad. Túl messze állsz. Túl zöld a szemed. Szeretlek. És tudod, lehet, hogy egy álszent, frigid libának tartasz, de kívánlak is.
Túl sok baj van veled.
- Ezt értsem úgy, hogy… - Valahol a fa kopasz ágai közt nyilván üldögél egy jótündér, vagy egy tündérmanó, senki sem rágalmazhat azzal, hogy nem akarok rád nézni.
- Hogy nélküled nem tudom legyőzni Voldemortot. Belerokkannék, ha most magamra hagynál.
Érzelmi zsarolás? Szép, mondhatom.
- Ezzel egyetlen probléma van, drágám. Sosem fogod nekem beadni, hogy kettőnk vállán nyugszik a történelem, ugyanis te vagy a Kiválasztott, a te homlokodon virul az a bizonyos sebhely. Nekem már senkim sincs, nincs vesztenivalóm, halál nyugodtan húzódok a háttérbe.
- Engem elveszthetsz. – Hosszú csend után szólalsz meg. Beleborzongok.
Igazad van, elveszthetlek, de voltál-e valaha is az enyém?
Néha talán. Annyi mesébe illő együtt töltött percet kaptunk a világtól…
- … ezek után a minimum, hogy megmentjük.
Befejezed a gondolataimat, kihasználod, hogy a döbbent félelemtől mozdulni sem tudok, megölelsz, én pedig a válladra hajtom a fejem, és óvodás módjára sírni kezdek.
Egyszer mondja valaki, hogy a szerelem nem bonyolult dolog, és a képébe nevetek. Most olyan szívesen nevetnék. Kínomban a saját idétlenségemen. Annyira befolyásolható vagyok, az érzelmeim rabja, annyira függök tőled, hogy az már beteges.
Normális ember nem szeret beteg lenni…
- Sajnálom, hogy becsaptalak. Ha valaki, hát te nem érdemled meg, neked mindenből a legjobb jár… - Apró mozdulatokkal simogatod a fejem, majd bátortalanul megcsókolsz. – Ezért is vagy együtt velem.
Csukladozva felkacagok. Hiányoztál.
Ezúttal én csókollak meg, habár rémülten tapasztalom, hogy a tested követelőzni kezdett, éhezel rám. A jelenlegi, kiszolgáltatott helyzetben még az elviselhetetlen hideget, a helyszín abszurditását se bánnám, s mosolyod arról árulkodik, hogy ezt te is pontosan tudod.
Vörös. Gyűlölöm. A te áruló, fekete hajadban főleg.
- Szóval csak egyetlen alkalom volt? – Hirtelen nagyon erős vagyok, játszi könnyedséggel tépem ki magam a karodból, zihálva húzódom távolabb.
Értetlenül követed pillantásomat. Mikor meglátod a hajszálakat a válladon, arcod töprengő fintorba torzul, és meglepetésemre pár perc után eszeveszett nevetésbe kezdesz. A földre roskadsz, még a könnyed is kicsordul a nagy jókedvtől, miközben nekem újra darabokra tört a szívem. Biztos rosszul ragasztottad össze, ha ezúttal ilyen könnyen ment.
Még mindig kacagva rám nézel. Megcsillan a szemed, ahogy felugrasz, váratlanul előttem teremsz, felkapsz, és megpörgetsz a levegőben.
- Hogy én ilyenkor mennyire gyűlöllek – suttogom rekedten.
- Remélem, ez ironikus volt, mert én még sohasem szerettelek ennyire. – Puszit nyomsz az orrom hegyére. Még nem sírok. Még.
- Tegyél le, és hagyj elmenni. Nagyon sokáig nem akarlak látni.
- Én kis bolondom, még válaszolj egy utolsó kérdésemre, utána mehetsz, ahova akarsz.
- Van más választásom?
- Nincs. Szóval szerinted ki aludt tegnap az ágyamban?
Elakad a lélegzetem. Ez lenne Harry Potter?
- Hogy te mekkora görény vagy! – kiáltom kétségbeesetten, majd ficánkolni kezdek, hogy gyorsítsam a szabadulást.
Mikor lettél te ilyen erős?
- Szerintem összekeversz Malfoyjal. Ne ugrándozz, kicsim, csak egy nevet kell mondanod, és magamtól is elengedlek. Fáradt vagy most az ellenkezéshez.
- Dögölj meg.
- Olyat nem ismerek. Mardekáros?
- Ó, hogy…
- Abigail!
- Nem kínoztál már eleget!?
- Mondj egy nevet.
- Weasley – sziszegem dühösen.
- Melyik a sok közül? – vigyorogsz rám.
- Te perverz tahó, hát a kis kurvád, Ginny! – ordítom reményvesztetten. – Eressz már el!
A fülemhez hajolsz, leheletedtől kiráz a hideg. Mikor hagysz végre békén?
- Nem talált.
- Hazudsz, te szemétláda… Azt ígérted, hagysz elmenni. Engedj!
- Tessék.
Most, hogy nem zárnak körül karjaid, egyedül érzem magam. Még vetek rád egy utolsó, gyűlölködő pillantást, aztán könnyeimtől vakon a kastély felé indulok. Hallom, ahogy fütyörészve baktatsz utánam, és fáj. Ennyire félreismertelek?
Félúton ér utol a hangod.
- Tudod, milyen állata van Hermionénak?
Megtorpanok. Hogy mi…?
- Nem? Egy bűn ronda macskát vett magának még harmadikban. Nagy, szőrös és…
Vörös. Röhögnöm kell.
Hátulról átölelsz.
- Tudod, hogy ezt nem hagyhattam ki…
- Gonosz vagy, Harry Potter.
- De azért szeretsz, ugye?
- Hááát, majd még meggondolom… - mosolygok rád. – Főleg most, hogy kiderült ez a kis kapcsolatod Csámpással.
- Nem valami jó az ágyban… - Könyökömmel hasba váglak. – Aú! Jól van, jól van, ez a beszólás már Ronon is túltett, ideje visszafognom magam… Az igazság az, hogy mióta éjszakánként Voldemort után nyomozunk, az a dög rászokott, hogy a párnámon töltse élete nagy részét. Bár van, mikor előnyben részesíti a paplant, de az is előfordult már, hogy Ron ágya jobban tetszett neki… Persze, akkor Ron is benne volt. Hűtlen egy macska, nem gondolod?
~o~
Lehet, hogy Harrynek csak Ginny teste kellett, de a lánynak esze is van, nem is kevés.
Számomra mindig is egyértelmű volt, hogy igényt tart Harryre, bár a fiú olykor elhitette velem, hogy csak rémképeket látok. Amikor kedvünk támadt lélekbúvárosat játszani, dr. Potter rendszeresen kóros üldözési mániát diagnosztizált nálam.
Ginny, talán tudtán kívül pont ugyanazt használta ki, amit a Sötét Nagyúr: Harry megmentési kényszerét, a túlzott féltést, amellyel körülvett engem, ami miatt nem engedte, hogy részt vegyek a Voldemort-ellenes akcióikban. A három híres-hírhedt jó barát mindent megosztott velem, még a tanácsomat is kikérték, de nem engedték, hogy tettekkel is belefolyjak a dologba.
Ginny Weasley, hiába fiatalabb nálam egy évvel, akaratos, öntudatos nő. Kiharcolta magának, hogy ő, velem ellentétben, belecsöppenhessen a harcba. Innentől kezdve Ginnynek könnyű dolga volt, főleg, mert bármit mondott is Harry, nem volt közömbös számára a lány.
Így visszagondolva semmi más nem voltam Harrynek, mint a tökéletes mentőöv. Fent tartottam a víz felszínén, amíg Ginny más felé kacsintgatott.
Egészen biztos, hogy engem is akart szeretni, és ez elég volt ahhoz, hogy elhitesse magával, ez sikerült is.
Talán épp ezért volt hosszú és fáradságos út Ginnynek, míg visszahódította.
Az mindenki számára mellékes, min mentem keresztül ezalatt én. Ha a lány tényleges hadjáratának időszakát nézzük – akkor voltam a legboldogabb Harryvel. A legmagasabb csúcsról a legmélyebb gödörbe zuhantam, mikor szakított velem. Nem voltam vak, láttam a jeleket, de igyekeztem nem foglalkozni velük.
Nem is lettem volna jó Potterné. Nem vagyok az a hősfeleség-típus.
Kár, hogy ez nem vigasztal se most, se később.
Vajon hány emberen tapos végig Harry Potter, míg megmenti a világot?
A nagyteremben vacsorázunk, Adam és én. Rajtunk kívül, pechemre, csak a trió és néhány griffendéles tartózkodik az asztaloknál. Az elvarázsolt mennyezeten villámok cikáznak, Hermione ezekről magyaráz nagy lelkesen. Nyilván kint is vihar van.
Kedvetlenül turkálom az ételt, közben pedig céltalanul bambulok előre. Tekintetem találkozik Harryével.
Családi átok.
Bátortalanul int felém, de elfordítom a fejem, felnézek, egyenesen a villámokra.
Hirtelen ötlettől vezérelve felpattanok. Adam szerencsére még javában eszik, nem fog gyanút, ha azt mondom, fáradt vagyok, és csak úgy ott hagyom.
Hát nem is. Meg akar csókolni, mielőtt elmegyek, de csak egy gyors puszit engedélyezek. Szánalmas vagyok. Sokszor egy női Harry Potternek érzem magam. Szeretni akar, de sosem fog neki sikerülni…
Akarok egy új álmot. Egy elérhetőbbet Harrynél.
Mielőtt kilépek a terem ajtaján, tétován a mennyezetre pillantok. Villámlik
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
