Rohantam, ahogyan csak bírtam. Szívem majd’ kiugrott helyéből, de nem érdekelt, csak eszeveszetten menekültem.

Igen, menekültem. Tőle. Magamtól. A vágytól.

Egyszerűen borzasztó volt a tudat, hogy valamilyen érzés felülkerekedett rajtam, és nem tudtam parancsolni magamnak. Utálom, ha nem vagyok a magam ura, és nem tehetem azt, amit ÉN akarok.

És attól a perctől kezdve kerülöm az ő társaságát. Hogy miért? Mert félek a szemébe nézni. Biztos vagyok abban, hogy megint szembesítene a keserű igazsággal, és sajdítani akarná a szívem azzal, hogy Rachellel hetyeg. Mert igenis érzi, hogy nekem mennyire fáj őt más lánnyal látni. Élvezi, kihasználja és örömét leli ebben.

Gyűlöllek, Sirius Black!

Patakzottak a könnyeim, ahogy rohantam a folyosókon. Most már minél előbb a hálókörletemben akartam lenni. Nem érdekelt senki és semmi, csak kellett egy hely, ahova ő nem teheti be a lábát, és kizárólag a lányok beszélgetésében létezik.

Már csak egy sarok hiányzott a biztonságot jelentő klubhelyiségtől. A lábam elé figyeltem, attól féltem, hogy a nagy sietségben még hasra is esek. Ám ettől sokkal rosszabb történt… a portré előtt állt Ő… Hogy a francba jutott ide ilyen gyorsan?!

Megfordultam volna, de már ő is észrevett, és úgy döntöttem, hogy levegőnek nézem, és csak elsétálok mellette. Hatalmas levegőt vettem, és lehajtott fejjel masíroztam el előtte, viszont mielőtt még bármit is tehettem volna, elállta az utat.
- Állj félre, Black – sziszegtem neki alig hallhatóan.
- Nem, Betty. Beszélnünk kell!
- Nem kell! Semmit sem kell! Felejtsd el, ami történt. Jobb lesz neked is, és nekem is! – hazudtam, miközben a cipőm orrát fürkésztem. Pedig olyan szívesen meghallgattam volna.

De mostantól nem hallgatok az ostoba érzésekre. Azért van az ész, hogy használjuk…

- Jó éjt, Black – mondtam, és elsuttogtam a jelszót, majd beléptem.

Azonnal becsuktam az ajtót. Az utolsó dolog, amit láttam, Sirius döbbent arca. Leroskadtam a portré ajtaja tövében. Összekulcsoltam a lábam, térdemre hajtottam a fejem, és sírtam.

Keserves zokogás lett úrrá rajtam, és gyötrő gondolatok sokasága csak fokozta ezt.

Lehet, hogy mégis az enyém lehetett volna… de NEEEM! Nekem muszáj mindig mindent elcsesznem! Muszáj saját magamnak keresztbe tennem, és nem tudom soha kihasználni az adott pillanatokat.

Csak tönkre teszem magam azzal, hogy egy olyan fiúba szeretek bele, aki nem lehet az enyém. És ha lehetne, akkor sem lenne, mert tudom, hogy valami hülyeséget tennék. Gyűlölöm őt, a világot is és magamat is!

- Betty, jól vagy? – hallottam egy hangot, ami betöltötte reménytelen szívem részeit.
- Janet? Janet! – kiáltottam, és még jobban el kezdtem sírni, ahogy legjobb barátnőm nyakába ugrottam.
- Tudtam, hogy baj lesz… - suttogta.
- Jaj, Janet, tudom, tudom, hogy megígértem, hogy soha nem bőgök, és sajnálom, hogy így kell látnod, de már nem bírtam tovább.
- Ugyan, Babám! Mesélj inkább! – Kibontakozott az ölelésemből, és a kanapéhoz vezetett.

Én pedig mindent elmeséltem neki az elejétől kezdve. Mindent. Mert tudom, hogy ő megért, és nem ítél el a sok hülyeségért.
- Figyelj, te leány. Nem csináltál semmit se rosszul, és ne emészd magad. Ami megtörtént, az megtörtént. Most már nem tehetsz ellene semmit, és ha akarnál, sem tudnál. Az érzéseidet sem verheted át! Mondjuk az nem oké, hogy pont Black a kiszemelt, de a szerelem elkerülhetetlen. És mégis legyőzhető.

- Először engedd el egy kicsit, és tisztázd magadban a dolgokat. Nyugodj le, gondold végig, hogy ezzel más életét is tönkretennéd. Például Rachelét…
- De Rachel nem szereti! – szakítottam félbe egy dühkitöréssel. – Csak arra kell neki, hogy másokat féltékennyé tegyen, és hogy néha-néha kiélje magát rajta!
- Mikor azt mondtam, hogy nyugodj le, azt már attól a pillanattól kezdve értettem – forgatta meg a szemeit. – Rachel egy… hmm… különleges lány, és ha Siriusnak most neki kell, akkor fogadd el. Ne rohangálj egy olyan fiú után, aki nem érdemel meg!

- Tudom, de nehéz. Szükségem van rá, és én meghalok csak a gondolattól, hogy most elrohantam, meg az előbb is csak úgy a szemébe hazudtam.
- Elég volt ebből, Betty! Gondolj inkább másra!
- Mire? Hogy hétfő és óráink vannak? Ráadásul bűbájtanon a griffendélesekkel vagyunk…
- Ne legyél már ilyen pesszimista!
- Argh.

Sokat segített Janet tanácsa, és ezt ő is tudja. Csak most játszom a sértettet, meg a büszkeségemet próbáltam védeni.
- Inkább mesélj valamit te, hátha eltereled a figyelmem – mondtam, és megvontam a vállam.
- Holnap leszünk egy éveseket Mattel – mosolygott.
- De jó! – Én is elmosolyodtam. Ha ő boldog, én is mindig majd kicsattanok a boldogságtól. Majdnem mindig. – Ez nagyszerű!

Rövid szünet állt be közénk, mikor kicsit letörve megszólaltam.
- Most belegondoltam. Egy hosszú évet együtt lenni valakivel, aki szeret, és te is viszonzod azt.
- Nehogy már megint letörd magad, mert megőrülök! Inkább menjünk aludni. Van még egy óránk és harminchét percünk.
- Hűha – kommentáltam „lelkesen”, és hagytam, hogy felhúzzon a szobába, majd benyomjon az ágyba.

- Betty! Kelj már! Lekéstük a reggelit!
- Basszus! – kiáltottam fel, és összekapkodtam magam.
- Azért fésülködj meg! – szólt, mielőtt még kiléptem volna az ajtón. – Nem fogsz tetszeni az új hódolóknak.
- Ha-ha-ha – fintorogtam egyet. Új hódolók, mi? Még csak az kellene.
- Na egy-kettő! Szedd össze magad, mert a professzor nem bocsátja meg a késést a két szép szemedért.
- Ki tudja… - nevettem fel.

Végigrohantunk a kastélyon, és sajnos letörten vettük tudomásul, hogy már mindenki bent van a teremben a tanárral együtt.
- Elnézést a késésért, professzor! – mondtuk kórusban, mikor beléptünk, és minden tekintet ránk szegeződött. Főleg az a sötétkék szempár csillant a legnagyobbat.
- Fejenként öt pont a Hollóháttól.

Összenéztük Janettel, és gyorsan leültünk a leghátsó sorban.
- Azt hittem, húsz-húszat levon, akárcsak Lumpi – suttogtam Janetnek, miközben próbáltam elbújni az előttem ülő nagy darab fiú mögé.
- Áh, Lumpi egy klinikai eset, és nem csípi a hollóhátasokat!

- Kisasszonyok, hallgassanak el, vagy még öt-öt pont a házuktól! – reccsent fel a tanár dörmögő hangján. Azt hiszem, az SVK tanár se bírja a buránkat.

Bűbájtan, átváltoztatástan, legendás lények gondozása és sötét varázslatok kivédése. Majdnem mind dupla óra hétfőn. Kikérjük magunknak, ez brutális terrortámadásnak minősíthető!

De végül is nem ez a lényeg. Hanem inkább, hogy majdnem minden második órán Ő is részt vett. Janet próbálta elterelni a figyelmem, de hát a bajkeverők sosem tudnak leállni. Így a Tekergők most is külön figyelemben részesülhettek, mert megint csak játszották az agyukat.

Meghalok… - firkantottam le egy cetlire barátnőmnek.

Ugyan már, baba. Ne add fel! Harcolj, harcolj és harcolj!

Nem megy. Összetörök, ha meglátom!

Dehogyisnem! Menne, csak most itt nyafogsz! Kösz, aranyos vagy...

Most is nézd meg, hogy enyeleg a körülötte ülő lányokkal! - írtam kétségbeesetten neki.

Ne legyél már ilyen féltékeny kis liba! A féltékenység rossz tanácsadó! Na ne mondd…

Tudom, de örülnék, ha megpróbálnál megérteni!

Én megértelek, csak néha olyan nehéz eset vagy. Ne is vedd észre inkább!

Janet szóban még annyit hozzáfűzött, hogy szünetben elrohan Matthez. Irigylem. Bárcsak nekem is lehetne egy normális pasim. Akárki…

- SIRIUS BLACK, ELÉG LEGYEN! – vetett véget McGalagony a Tekergők bohóckodásából.

Ez biztosan véletlen volt. Mondjuk, a sors kegyetlen fintora.

Röhög a vakbelem, te hülye sors! Szórakozz már mással…