A meglepetés nem maradt el… Miután letett, és mögöttünk becsukódott az ajtó, jobban szemügyre vehettem a helyiséget.
Egy kisebb asztal, egy szék, két pohár, egy üveg lángnyelv whisky, a padlón pedig egy csomó párna. Remek…
- Erre gondoltál, miközben rohangáltunk? – érdeklődtem.
- Nem csak erre. Arra is, hogy te egy szál bugyiban és melltartóban állsz előttem – vigyorgott kajánul, és riadtan magamra néztem.
- A rohadt életbe! – kiáltottam, és nem tudtam, hogy takarni magam, mert tényleg úgy álltam előtte.

Elhelyezkedett a széken, és egyszer rám pillantott, egyszer pedig a whiskys üvegre, amit kibontott, és megtöltötte a két poharat. Grimaszoltam egyet, és körbe néztem.

Leültem a párnákra, és magamhoz húztam párat.
- Szerintem, ne tartsd magad elé, semmi érelme.
- Pofa be! – rivalltam rá.
- Na inkább gyere ide, és igyál egy-két kortyot! – mondta teljes nyugodtsággal.

Nem vagyok egy kis alkoholista, de szeretek inni, és azt hiszem, most is ez csábított. Párnámat magam elé tartva odasétáltam. Fél szemmel rá néztem, majd belekortyoltam az italba. Elkapta karomat, és magára rántott. A whisky persze így épp rám ömlött, és csak egy halk sikkantás hagyta el számat.

Előröl az ölébe húzott, így ellenkezni sem volt időm. Végignyalta bőrömön a kilöttyent innivalót, majd egyik kezével végigsimított hátamon, egészen fenekemig. Megremegtem a feltörő vágytól.

Ajkai után kaptam, és szenvedélyesen megcsókoltam. Ízleltem, harapdáltam… mindegy volt, hogyan, csak érezni akartam. Néhány mozdulattal levetkőztettem, közben ő nyakamat kényeztette. Hátrahajtottam fejemet, és hagytam, hogy folytassa a csókolgatást.

Halk sóhajok hagyták el számat, mikor jobb kezével combomra tért, és simogatni kezdte. Éreztem magam alatt férfiasságát, ami csak buzdítani tudott.

Kapkodtunk, mert vágytunk egymásra, és akkor, azon az estén rájöttem, hogy miért a tiltott gyümölcs a legédesebb…

Puha párnák közt ébredtem. Nyújtózkodtam egyet, és mielőtt még kinyitottam volna a szemem, nyakamra lehelt egy csókot. Furcsa érzés járt át, nem értettem, miért. Hátborzongató, de semmi köze nem volt a vágyhoz. Valami nincs rendben.

Eszembe jutott a tegnapi éjszaka, és mosolyogva hozzábújtam. Hirtelen kibontakozott az ölelésemből, és felöltözött, én pedig döbbenten néztem rá.

Abban a pillanatban esett le. Egyetlen egy éjszaka, és csak arra kellettem neki.

Rám nézett, majd átéreztem azt a fájdalmat, ami szeméből áradt. Egy pillanat volt az egész, mégis mintha órákig árasztotta volna. Nekem is fájt.

Aztán kiment. Csak úgy egyszerűen, semmi érzelem, semmi köszönés nélkül. Én pedig mérgemben az ajtónak vágtam egy párnát. Ez után sírva összetörtem.

Öt perc kellett, hogy elteljen, mire lenyugodtam. Mély levegőt vettem, és végre kitisztultak gondolataim egy pillanatra. Aztán újabb reménytelenség ragadott el.

Úgy érzed, az ütőkártyák végig a te kezedben vannak, de mi van, ha kiderül, hogy Neki jobbak, és erősebbek? Mi van, ha csak tévhitben élsz az helyett, hogy változtatnál inkább menekülsz és elfogadod, ami történik veled? Mi van, ha nem állsz ki saját gondolataid mellett, mert a vágyaid mást súgnak? Mi van, ha a szíved Érte dobog, az eszed pedig ellene szól? Mi van, ha bármit megtennél érte, mégsem teszel? És mi van, ha ez az egész csak egy játék, vagy mese?

Mi van, ha te csak egy megvalósíthatatlan álom vagy?!

Szúrt. Belül a szívemben, és a szememben is. Pislogtam párat, hogy elmúljon a szememből ez az érzés, és a könnycsepp kíséretében teljesült.

Ez lenne a válasz? Gyengének lenni, meghúzni magad, hagyni, hogy elnyomjanak? Hagyni azt is, hogy gyáva pótbabát csináljanak belőled? Egy rohadt kis könnycsepp?!

Nem, ez nem lehet válasz. Ez csak egy kezdeti jel, ami erősebbé, magabiztosabbá, és legyőzhetetlenné tesz. Mert én nem adom fel.

Határozottan léptem ki a hűvös parkba. A szél most nem lustálkodott, így a legtöbben inkább menekültek be, én azonban elszántan lépkedtem a tó felé. A szél egyre csak újult, és csak bizonyítani akarta, ki az úr. De én nem hagyom magam. Most nem fogom…

Összehúztam magamon a kabátomat, és kitartóan folytattam utam. Aztán egy fa menedéket nyújtott, így letelepedtem elé. A szél által hullámok keletkeztek, a távolban csak a szürke felhők tűntek ki, amik eső érkeztét biztosították. De jó, hogy nem csak bennem dúl a háború.

Hangos nevetés ütötte meg fülemet, aztán kiabálás. Összeszorult a szívem. Már megint Ő az. Talán nem vesz észre - gondoltam.

Hátrafordultam, mert… nem tudom. Csak ösztönösen. Belül mégis pislogott a kis remény, hogy nem Ő az, de ahogy találkozott a tekintetünk, rögtön elaludt ez az illúzió.

Elfordítottam gyorsan fejem, és hajtogatni kezdtem magamban, hogy úgysem jön ide. Senki sem hallotta ezt meg. Még Ő sem.
- Hello – köszönt, és leült mellém. Túl közel vagy! - üvöltöttem magamban.
- Hello – üdvözöltem közönyösen.
- Hogy vagy? – éreztem, ahogy rám néz. Nem viszonoztam.
- Élek.
- Remek.
- Nem épp.
- Nekem az.
- Na persze! – Gúnyáradás.
- Pedig igaz. – Valami elpattant bennem.
- Legalább most már tudom, hogy ezért dugtál meg, és ezért használtál ki. Király.
- Ez nem úgy van, ahogy te gondolod!
- Nem? Hát akkor világosíts fel!
- Nem úgy van, hanem… én ezt nem tudom elmagyarázni!
- Nem lep meg.
- Nincsenek rá szavak – felelte kicsit idegesen.
- Hát, ha te mondod… - Hm. Hozzuk ki a béketűrésből vagy ne? Igen vagy ne?
- Én! És most már fejezd be! - Ennyit erről.
- Mit? – kérdezem ártatlanul.
- Ezt a nemtörődöm stílust! Elég volt! Egyáltalán nem te vagy ez a rideg, kőkemény, laza kiscsajszi.
- Mintha te annyira ismernél… - Fél szemmel ránézek.

Sóhajt.
- Nem. És pont ez a baj. De meg szeretnélek, csak hagynod kellene.
- Ezek után ne várj semmit. Szép volt, jó volt. Megtudtam, milyen vagy az ágyban. Ennyi. - Túl jó színésznő vagyok. Pedig ha tudná, mennyire fontos nekem!
- Tudom, hogy nem csak ennyit jelentett neked. - Lehet, hogy tudja?
- Tévedsz.
- Hazudsz – vágta rá. – Lehet, hogy olyan jól nem ismerlek, de megállapítom már, hogy mikor hazudsz!

Megforgattam szemeimet.
- Tudod, Black, most épp egyedül szeretnék lenni, tehát térjünk a tárgyra. Tulajdonképpen mit is akarsz?
- Inkább kit. De ha már így kérdezed, bocsánatot szeretnék kérni.
- Nem kell. Egyéb?
- De kell. Tényleg úgy jött ki, hogy csak poénból kellesz, de ez nem így van. Csak nem tudtam eldönteni, mit akarok.
- És most már el tudod?
- El.

Azzal előrehajolt, és meg akart csókolni. De abban a minutumban lobbant bennem valami. Az ellenkezés lángja.
- Hihetetlen vagy – suttogta elképedve.
- Tudom.
- Mit kell tennem, hogy higgy nekem? – tört meg.
- Semmit. Vagyis de! Húzz innen, és menj Rachelhöz!
- Szóval ő a legnagyobb bajod.
- Már ne is haragudj, de vele jársz, és közben velem feküdtél le! Mégis mit gondolsz, ezt csak így hagyjuk?
- Rachel nem tudja. Még. – Ránéztem. Először.
- Ne is mondd el neki. Kiléptem a képből, úgyhogy folytathatjátok, mintha semmi sem történt volna.

Hiába mondtam ezt ki, valami még összetartotta a szívem. Azt hiszem, hogy az apró remény a felelős ezért.
- Nekem nem megy – mondta, és elment.

Már megint végig akarja csinálni velem azt, amit eddig - mond valamit, ami fáj vagy megdöbbent, és elhúz, hogy kétségbeessek, és rohanjak utána.

Elegem van belőle!