| KPV : 7. pályázat - Végzetes választás |
7. pályázat - Végzetes választás
2009.01.22. 22:03
Tartalom: Betty KPV-pályázatára írt történet. Klaudia/Paul, de leginkább csak Klaudia (L) miatt. A fic úgymond a „mérföldköveket” jeleníti meg kettőjük kapcsolatából. Kicsit amúgy James/Klaudia is lett belőle, de hát én Klaudiáról szerintem képtelen lennék James nélkül írni, és úgyis Paul a lényeg itt.
Megjegyzés: Minden jog J. K. Rowlingé, aki nélkül Betty nem írt volna JPM-t és RÁ-t, és persze Bettyt is illeti sok-sok jog. Meg részemről köszönet, hogy írhattam.:)) Előzetes engedelmével néhány mondatot is kölcsönvettem tőle, de mire ezt bárki is olvassa, addigra úgyis engedélyezve lesz (remélem :)) ). Végzetes választás
1977. tavasz, bál a Lestrange-kúriában
– Felkérhetem egy táncra, kisasszony? – lépett oda Paul Lestrange Klaudiához.
– Nem kell színlelned az udvariaskodást, Paul – mondta neki a lány mosolyogva. – Ismerjük egymást kicsi korunk óta, tudom, milyen vagy valójában, előttem nem kell megjátszanod magad.
– Akkor nem is táncolsz velem? – kérdezte a fiú kicsit csalódottan.
– Hogyne táncolnék – állt fel Klaudia, és hagyta, hogy Paul a parkettre vezesse. – Ez már lassan hagyomány lesz nálunk, nem?
– Igen… De régen csak azért, mert a szüleink erőltettek, most meg…
– Most pedig már nem tudunk ellenállni egymásnak, ugye? – nevetett Klaudia. – Ugyan már, Paul…
– Én nem tudok ellenállni neked – mondta a fiú. – Tudod nagyon jól. Egy kicsit sem gondolkodtál kettőnkön? – kérdezte reménykedve.
– Sajnálom – felelte Klaudia. – Nem, és nem is fogok.
Paul egyelőre nem válaszolt semmit, csak táncoltak. Klaudia néha tényleg egészen megsajnálta őt. Valóban egész kisgyerekként ismerték meg egymást, valamelyik családi összejövetelen, esetleg bálon, de sosem érdeklődtek igazán a másik iránt. Gyerekként néha még együtt játszottak, de később, miután Paul elment a Roxfortba, megváltozott a kapcsolatuk; mindketten más baráti körökben mozogtak, és még akkor sem foglalkoztak különösebben egymással, amikor Klaudia is bekerült az iskolába. Ott is mindkettőjüknek megvolt a saját ismeretségi körük, és akkor már az a pár év korkülönbség is akadály volt ahhoz, hogy szorosabb legyen a kapcsolatuk. Azonban, ahogy Klaudia is idősebb lett, Paul észrevette őt, mint nő. A fiú már közel egy éve végzett a Roxfortban, így kevesebbet találkoztak, szinte csak bálokon. Paul az iskola utolsó évében többször próbálta randira hívni Klaudiát, de a lány mindig nemet mondott. Tetszett neki ugyan Paul, de nem volt rá különös hatással, főleg azután, hogy azzal kezdett érvelni, hogy a szüleik is mennyire örülnének, hogyha ők ketten összejönnének. Klaudiának semmi baja nem volt azzal, hogy a szülei aranyvérű férjet szánnak neki, ő hozzászokott, elfogadta, hogy az életük ilyen, ez azonban nem jelentette azt számára, hogy nem várhatna egy olyan férfira, aki a családnak is megfelel, és ő is szerelmes belé. Úgy érezte, Paul nem ez az ember, ezért feleslegesnek tartotta, hogy próbálkozzanak. A fiú azonban azóta is minden találkozásukkor érdeklődött, hogy nem gondolta-e meg magát, és néha tényleg sajnálta, hogy csalódást okozott. Volt, hogy az is eszébe jutott, hogy talán adnia kellene neki egy esélyt, de aztán mindig arra jutott, hogyha nem szerelmes, akkor úgysem lenne jó, ő pedig, ha annyira akar valakit, talál magának pasit, aki igazán tetszik neki.
Néhány hete ráadásul talált is: a griffendéles James Pottert. Őrülten boldog volt, amikor összejöttek, bár később már legalább annyi szomorúság is vegyült az örömébe. James Lily Evans iránti viszonzatlan szerelméről az egész iskola tudott, ő pedig azzal is tisztában volt, hogy James csak azért van vele, mert annyira emlékezteti őt Lilyre. Mégis jó volt így neki: ő nagyon hamar beleszeretett Jamesbe, és úgy érezte, ha vele van, akkor mindegy, hogy miért, csak az számít, hogy együtt lehetnek.
– Hallom, James Potterrel jársz – szólalt meg Paul.
– Honnan tudod? – kérdezte meglepődve Klaudia. – Én senkinek nem mondtam el.
– Láttak a suliban vele – vont vállat a fiú. – A Roxfortban pedig minden pletyka gyorsan terjed, meg aztán a mi köreinkben is.
– Értem – Klaudia csak ennyit mondott.
– Szóval miatta nem mondtál nekem soha igent? – érdeklődött Paul.
– Jamest csak nem olyan régen ismertem meg közelebbről – magyarázta a lány. – Előtte csak hallottam róla. Neked azért nem mondtam igent, mert nem éreztem úgy, hogy… Hogy működne. Ennyi az egész…
– Esélyt sem adtál. De nem baj, nem adom fel – mondta Paul mosolyogva.
– Ahogy jónak látod – felelt Klaudia közönyösen.
– James nem fog téged feleségül venni – közölte a fiú. – És ha mégis, szerintem a szüleid sem lennének elégedettek. Potterék nem annyira befolyásosak.
– Nem igazán érdekel, hogy mit gondolnának a szüleim, hogyha a szerelem és az ő megelégedettségük között kell választanom.
– A szerelem elmúlik, Klaudia. És az idő is gyorsan telik. Nekem már ideje megházasodnom, te pedig jövőre tizenhét leszel, nagykorú, ideje lenne komolyan elgondolkoznod, hogy kihez mennél férjhez. Én tudom, hogy nincs olyan lány, akit szívesebben vennék feleségül, mint téged. A szüleid is boldogok lennének, az enyémek is, jó életünk lenne… James mellett pedig csak az idődet pazarlod.
– Azt mondtad, nem adod fel – jegyezte meg Klaudia. – Nos, én sem Jamest. Köszönöm a táncot – tette még hozzá, amikor a zene megállt, majd otthagyta a fiút.
Egyáltalán nem volt dühös rá, az ilyen emberek iránt inkább csak szánalmat érzett; ő is próbált eleget tenni a család és a többi aranyvérű elvárásainak, de ő más volt. Ahogy a különféle összejöveteleken, megfigyelte, alapjában véve háromféle típusú ember volt ezekben a körökben: az egyik, aki teljesen elfogadott minden aranyvérűséggel kapcsolatos elvet, és úgy is élt, ahogy a társadalom e része elvárta tőle, sőt, ezt teljesen természetesnek vette. A másik csoportba tartoztak azok, akik szintén követték a hagyományokat, de csak azért, hogy megfeleljenek, miközben legszívesebben kihagyták volna az összes bált, és amikor a házasságuk került szóba, általában nagy harcot vívtak a szülőkkel, mert csak nagyon ritka esetben kedvelték a kiválasztottat, persze végül mégis beletörődtek, hogy mindennek így kell lennie. A harmadik típus látványosan megvetette az elvek nagy részét, így az ezeket képviselő aranyvérűeket is, kerülték az összejöveteleket, és mindig hatalmas botrányt kavartak valamivel. Őket legtöbbször ki is tagadta a családjuk.
Paul egyértelműen az első csoportba tartozott; mindegy volt, hogy mit várnak el tőle, ő kötelességének érezte, hogy megfeleljen mindenkinek, és mostanra már teljesen beleélte magát ebbe a szerepbe, szinte eggyé vált azzal. Ezért tudott annyira magabiztosan beszélni arról, hogy kettőjük házassága szerelem nélkül is tökéletes lenne. Bár Klaudia érezte, hogy valamennyire szereti őt a fiú, de azt is, hogy az érdeklődése iránta inkább azért volt annyira intenzív, mert tudta, társadalmilag megfelelő lenne, ha őt venné el feleségül. Ő az előbbi csoportok egyikébe sem tartozott igazán, valahol az első és a második között állt általában. Neki tulajdonképpen semmi baja nem volt ezzel az élettel, a szabályokkal sem, a legtöbb hagyományt ő is követendőnek tartotta, de nem vakult el, és ha valamit meg akart tenni, azt meg is tette, függetlenül attól, hogy az megfelelt-e az elvárásoknak, vagy nem, és például a barátait sem a nevük alapján választotta. Abban pedig komolyan hitt, hogy találhat valakit, akivel azért (is) házasodik össze, mert igazán szerelmesek egymásba.
Akkor még hitt benne…
*
1977. december, Floyd Nott és Aleeya Rosier eljegyzési bálja
– És mi mikor házasodunk össze, kedves? – kérdezte Paul Lestrange tánc közben a barátnőjétől.
– Nem elég, hogy veled járok? – kérdezte vissza Klaudia mosolyogva. – Nem kell annyira siettetni a házasságot.
– Bárcsak valahogy biztos lehetnék abban, hogy egyszer feleségem is lehetsz, nemcsak a barátnőm. Persze, ez is boldoggá tesz.
– Akkor egy ideig élvezd még ezt a helyzetet, aztán majd meglátjuk…
Klaudia ősszel kezdte a hetedik évét a Roxfortban, és ebben a hónapban töltötte a tizenhetet. Igazából már ideje lett volna legalább dönteni arról, hogy kihez megy majd férjhez, de még túl korainak érezte a házasságot. Az iskolát mindenképpen be akarta fejezni előtte, sőt utána is tovább akart tanulni.
Paullal októberben jöttek össze, egy másik bálon. Jamesszel még a nyár elején szakított, beletörődött, hogy úgysem lehet soha teljesen az övé. Később szülei kezdték el azzal zaklatni, hogy valóban ideje lenne elgondolkoznia a jövendőbelijéről, és ő próbált engedelmeskedni. Annyira nem számított már; James volt az igazi szerelme, és bár lemondott róla, még mindig szerette őt. Azt is tudta azonban, hogy nem maradhat örökre egyedül, és mivel nem hitte, hogy valakibe még beleszerethet annyira, amennyire Jamest szerette, ezt már nem is tartotta szem előtt. Paul pedig valóban régóta próbált vele összejönni, a házassági szándéka is még mindig komoly volt, és ő úgy döntött, mégis megérdemel egy esélyt. Sok időt ugyan nem töltöttek együtt, hiszen Klaudia a Roxfortban volt, Paul pedig már dolgozott, de őt amúgy sem igazán izgatták a pasik James óta, így jól elvolt ebben a távkapcsolatban. Abban ő még egyáltalán nem volt biztos, hogy hozzá is menne, bár elképzelhetőnek tartotta, minden esetre a szülei legalább örültek, hogy olyan férfival jár, akit megfelelőnek találnak hozzá, és így senki nem nyaggatta mostanában azzal, hogy mikor keres már magának férjjelöltet. Az esküvőt ugyan Paul gyakran felhozta, de ő megmondta neki is, meg mindenki másnak, hogy a Roxfort befejezése előtt nem akarja. Azt még ő sem tudta, hogy addigra meggondolja-e magát, vagy majd újabb kifogást kell keresnie, a lényeg az volt, hogy mindenki belenyugodott abba, hogy aranyvérű lányhoz méltóan hamarosan hozzámegy egy aranyvérű férfihoz. Csak Paul nem volt annyira nyugodt, ezt Klaudia látta, de mások előtt soha nem beszélt erről, egyrészt valószínűleg a büszkesége miatt, másrészt azért, mert szerette és tisztelte Klaudiát.
*
Amikor Klaudia végzett a Roxfortban, eldöntötte, hogy a Glasgow-i Nővérképzőben folytatja tanulmányait. Meglepődött, mikor elmondta Paulnak a terveit, és azt is, hogy az esküvő időpontját így még mindig nem akarja kitűzni, barátja ugyanis csak annyit mondott, hogy talán jobb is így, hiszen neki nagyon sok a munkája a Minisztériumban, sokat van úton is, és amúgy sem akarta úgy kezdeni a közös életüket, hogy alig találkoznának.
Klaudia számára az egész furcsának tűnt; míg régen Paul minden lehetséges percet vele akart tölteni, most tényleg rengeteget volt távol, pedig a nyarat mindenképpen együtt tölthették volna, de a férfi volt, hogy hetekre is eltűnt, úgy, hogy Klaudiának fogalma sem volt róla, merre jár. Arra is gondolt, hogy már nem is akarja elvenni őt, de amikor találkoztak, mindig ugyanolyan kedves és törődő volt vele, és később már újra nagyon foglalkoztatta őt az esküvő gondolata, és arról beszélt, hogy mennyire várja már, hogy kevesebb legyen a munkája, és több idejük legyen egymásra.
Klaudia ezzel kizárta azt a lehetőséget, hogy Paul megcsalja őt. Nem mintha annyira fájt volna neki, hiszen nem volt szerelmes belé, és elfogadta, hogy valószínűleg soha nem is lesz az, azt is tudta, hogy Paul sem úgy szereti őt, de azért a minimális tiszteletet elvárta tőle, így megnyugodott, mikor már úgy érezte, barátjának nincs viszonya senkivel.
A titkolózás azonban nem ért véget, és ő kezdett türelmetlen lenni emiatt. Legalább a látszatot fenn akarta tartani, hogy az övék egész jó kapcsolat, mindent megosztanak egymással, legalábbis majdnem mindent (Klaudiának is megvoltak a maga kis titkai), de azt mindenképpen tudni akarta, hogy hova tűnik el Paul napokra, néha hetekre.
Októbertől kettőjük kapcsolata bonyolódni kezdett. Amikor a Glasgow-i Nővérképző diákjait és tanárait halálfalók támadták meg, szülei nem akarták, hogy tovább ott maradjon, ezért átment a Londoni Aurorképzőbe. Ettől Paul egyáltalán nem volt boldog, azt mondta, túl messze lesznek egymástól, de Klaudia sejtette, hogy más is van e mögött. Többet azonban nem tudott meg.
Nem volt meglepetés számára, hogy James Potter is ugyanabba az iskolába járt. Először ez nem igazán érdekelte, de a régi érzelmei hamar feltörtek benne ismét. Folyton a közelében próbált lenni, miközben igyekezett elnyomni a lelkiismeret-furdalását Paul miatt. Azzal mentegette magát, hogy a kapcsolatuk mostanában úgyis egyre rosszabb, James pedig az ő igazi szerelme, és képtelen volt arra, hogy ne próbálja meg ismét meghódítani őt. Főleg azután, hogy hallotta, szakítottak Lily Evansszal.
December elején ráadásul ő is majdnem szakított Paullal. Egy napon hazalátogatott Brightonba, és gondolta, megnézi, hátha otthon van barátja is, akkor meglepheti őt egy váratlan találkozással. Azt azonban nem sejtette, hogy mennyi meglepetést tartogatott számára az a nap. Paul nem volt otthon akkor, de Klaudia úgy döntött, vár egy kicsit rá. Nem tudott arról, hogy elutazott volna, így biztos volt benne, hogy hamarosan hazamegy.
Haza is érkezett, és Klaudia tényleg nagyon meglephette őt, mert amikor meglátta, ijedten nézett rá. Ahogy a lány is megrettent a férfi látványán; mintha valahonnan menekült volna, zihált, talárja elcsúszva lógott rajta, és mintha apróbb sérüléseket is szerzett volna nemrég..
– Mi történt? – kérdezte Klaudia rémülten.
– Semmi komoly – felelte gyorsan Paul. – Mindjárt elmondom, csak egy kicsit rendbe szedem magam. Igazán kedves meglepetés, hogy itt vagy – tette hozzá aztán mosolyogva, de Klaudia pontosan tudta, hogy leplezni próbálja magát, és még mindig titkolózik.
Később Paul el is mondta neki, hogy el kellett mennie az Azkabanba, mert aznap letartóztattak valakit, akit ő kísért be, de amikor egy pillanatra elengedte őt, megtámadta, a pálcáját elvette, és a dementorok is megzavarodtak ennek a hatására, kis híján nem a foglyot, hanem őt kapták el…
Klaudia egy szót sem hitt el belőle, gyanakodva kérdezgette Pault a részletekről, de mindenre tudott választ adni. Ő attól még biztos volt benne, hogy hazudik, de barátja megkérte, hogy ne aggódjon miatta, volt már ennél veszélyesebb helyzetben is, amikről azért nem beszél, mert nem akarja, hogy Klaudia idegeskedjen.
Klaudia azonban egyre feszültebb lett Paul titkolózása miatt, és egyszer annyira össze is vesztek, hogy tényleg megfordult a fejében, hogy talán jobb lenne, ha szakítanának.
Aztán hanyagolta ezt az egészet, és újra Jamesre próbált koncentrálni, de akárhogyan igyekezett, nem ért el semmit, majd lassan újra belátta, hogy semmi esélye arra, hogy boldog legyen Jamesszel, így feladta…
*
1978. december 25., karácsonyi bál a Lestrange-kúriában
Klaudia Paullal táncolt. Rosszkedvű volt, semmi kedve nem volt ehhez a bálhoz, de mivel Paul családja volt a házigazda, elment.
– Sajnálom, hogy mostanában annyi gondunk volt – szólalt meg a férfi, és gyengéden megsimogatta Klaudia arcát.
– Talán kevesebb lenne, hogyha nem hazudoznál – felelte morogva a lány.
– Tényleg nem mondtam el neked mindent mostanában – mondta Paul, mire Klaudia ijedten felkapta a fejét. – De ígérem, nemsokára mindent megtudsz – tette hozzá. – Továbbra is megőrülök érted, és feleségül szeretnélek venni.
– Hogyan mehetnék hozzád, hogyha nem bízhatok benned? – kérdezte Klaudia. – Persze legalább nem nézel hülyének, és bevallod, hogy hazudtál…
– Tényleg elmondok mindent, hamarosan – ismételte Paul. – Már nem kell sokat várnod. Az utóbbi időben sokat dolgoztam azért, hogy a közös életünk minél jobb legyen. Tudom, hogy úgy látod, a kapcsolatunknak ez ártott, de remélem, ez változik. Szeretném, hogyha hozzám jönnél végre! Ha hazajönnél, a sulit is otthagyhatod. Mellettem olyan életet élhetsz, amilyet akarsz. Csak legyél mellettem!
Klaudia hallgatott. Az iskola már tényleg nem érdekelte annyira, Jamestől jobb volt inkább távol maradnia, Paulhoz viszont közelebb lennie. Egészen megkedvelte már őt, és tudta, hogy jobb férjet úgysem találhatna. Még a nyilvánvaló hazugságai sem érdekelték most őt. Igazából semmi más sem. Tudta, hogy nem akar egyedül maradni, tudta, hogy Jamesnél semmi esélye, és már belefáradt abba, hogy a szerelemért harcol mindenáron. Hogyha neki nem ezt szánta a sors, akkor bele kell ebbe is törődnie, esetleg még reménykedhet, de csakis abban, hogy Paullal boldog lehet. Legrosszabb esetben is „csak” egyszerű, nyugodt élete lesz egy szerelem nélküli házasságban – gondolta keserűen –, de néhány napja már folyamatosan úgy érezte, hogy el kellene fogadnia azt, amit nyújthat neki az élet, mert nem olyan rossz az, és hogyha sokat vár, talán azt is elveszíti, amije most van.
– Rendben – mondta végül egy erőltetett mosollyal. – Hozzád megyek.
– Tényleg?! – kiáltott fel Paul örömmel.
– Igen – bólintott Klaudia.
– Ez csodálatos! Imádlak!
Paul szenvedélyesen megcsókolta őt. Leendő férje lelkesedése rá is átragadt valamennyire, és egyre kevésbé volt nehéz elhitetnie magával, hogy jó döntést hozott.
*
Klaudia már egyre jobban várta az esküvőt. Nem azért, mintha annyira szerelmes lett volna Paulba, csak érezte, hogy új életet kell kezdenie, lezárnia minden eddigit, és más kiutat nem látott, ráadásul így még abban is biztos lehetett, hogy egy igazán megfelelő férfival élheti le az életét. A szilveszteri eset miatt eléggé szégyellte magát. Később már nem tudta, mi vette rá őt, hogy azt hazudja Lily Evansnek, hogy lefeküdt Jamesszel. Talán az, hogy még mindig hiányzott neki az, hogy szerelmes legyen Paulba, és idegesítette, hogy James és Lily olyan boldogok és szerelmesek. Minden esetre örült annak, hogy megoldották a dolgokat, és hogy Jamestől is sikerült szépen elbúcsúznia – örökre.
Eleinte még egy kicsit rosszkedvű volt, de amikor az újévi bálon bejelentették az eljegyzésüket, onnantól kezdve ő is lelkes volt.
Néhány héttel később azonban, egy januári estén, amikor megtudta, hogy vőlegénye mit titkolt előtte, már nemhogy boldog nem volt, de egyenesen pánikba esett.
– Halálfaló vagyok – vallotta be Paul.
– Micsoda?! – kiáltott fel Klaudia rémülten. A félelemtől és a döbbenettől szinte gondolkodni sem tudott, de visszaemlékezve az utóbbi hónapokra, rájött, hogy ez mennyi mindent megmagyarázott; a hosszú távolléteket, amikor nem tudta, Paul merre jár, a kapcsolatuk megváltozását, és legnagyobb ijedtségére még azt az estét is, amikor váratlanul meglepte barátját, akiről egyértelmű volt, hogy aznap valami komoly dolog történt vele…
– Ne ijedj meg, semmi szörnyűség nincs ebben – nyugtatta őt Paul.
– Neked elment az eszed?! Embereket gyilkoltok csak azért, mert nem aranyvérűek meg iskolákba jártok ölni, csak hogy szórakozhassatok! – ordibált a lány.
– Nem mindenki! Klaudia, tudod nagyon jól, hogy az aranyvérűek többségének köze van a halálfalókhoz, és az egész nem a gyilkolásról szól! Ez leginkább politika.
– Politika?! Politika?! Glasgow-ban meghalt két tanár, és egy lány, aki annyi idős volt, mint én! Én is lehettem volna! És te biztosan tudtad, hogy mi lesz, sőt…
– Nem voltam ott! – előzte meg Paul Klaudiát. – És biztosítottak róla, hogy téged nem fognak bántani.
– Hát ez rohadt kedves! – üvöltötte Klaudia. – Mondd meg a többieknek, hogy köszönöm!
– Te ezt nem érted… Téged sosem bántanának…
– Honnan tudod?! Nekik nem számít senki és semmi!
– Te igen – felelte higgadtan Paul. – Szükségünk van rád.
– Mi van? – suttogta Klaudia megrémülve. Lerogyott a fotelba, és úgy érezte, sem mozdulni, sem megszólalni nem lesz képes többet.
– Így van – bólintott mosolyogva vőlegénye. – Igazán nagy megtiszteltetés, hogy maga a Sötét Nagyúr kérte, hogy találkozhasson veled. Á, ez biztosan ő lesz – tette hozzá, mikor megszólalt az ajtócsengő, és izgatottan felpattant.
Klaudia tudta, hogy el kellene menekülnie, de a döbbenettől még mindig képtelen volt megmozdulni. Csak nézte, ahogy Voldemort néhány halálfalóval és a vőlegényével maga mögött besétál a nappalijukba, majd mindannyian elhelyezkednek, mintha csak teadélutánra jöttek volna…
Amikor a sötét mágus beszélni kezdett hozzá, alig tudott odafigyelni, próbálta felfogni, hogy ez valóban mind megtörténik vele, és kétségbe esetten próbált valamire gondolni, ami kisegíthetné ebből a rettenetes helyzetből. Semmi ilyesmi nem jutott azonban eszébe, ráadásul még a pálcája sem volt nála, és belátta, hogy Paul segítségére sem számíthat már…
– Várom tehát a válaszát, Miss Redford – mondta hidegen Voldemort.
– Nagyon megtisztelő – kezdte Klaudia higgadtan, tiszteletteljesen –, de nem élnék az ajánlatával.
Paul arca elfehéredett, és Voldemorton is látta, hogy nem erre a válaszra számított, de őt nem érdekelte. Nem mond igent, eldöntötte, és azt is, hogyha innen elszabadul, messzire elmenekül Paul elől is.
– Azt ajánlom, kisasszony, gondolja át még egyszer – szólt a Nagyúr.
– Nem kell átgondolnom – felelt a lány. – A válaszom nem. Sajnálom.
– Én is sajnálom, Miss Redford – állt fel Voldemort, és a halálfalók is megmozdultak. Klaudia felsóhajtott; nem tudta, hogyan lehetséges ez, de ezek szerint menni készültek. A következő pillanatban azonban Voldemort rászegezte a pálcáját, és felkiáltott:
– Crucio!
A lány még rápillantott Paulra, így láthatta annak ijedt arckifejezését, majd az átok hatására hatalmas fájdalom járta át teste minden porcikáját, ő remegni, vonaglani és sikoltozni kezdett…
– Rendben, Miss Redford. Utoljára tesszük fel a kérdést… – hallotta meg ismét Voldemort hangját. Nem tudta, mennyi ideje tartott ez; a mágus újra meg újra megkérdezte őt, és amikor ő újra és újra nemmel válaszolt, a Nagyúr minden alkalommal a kínzásátokkal büntette. Néha ránézett vőlegényére, és észrevette, mennyire rémült attól, amit lát, s az is feltűnt neki, hogy egyszer az egyik halálfaló kiment egy kis időre… Egyre kevésbé volt képes azonban felfogni, hogy mi miért történik.
– A válaszom pedig továbbra is nem – mondta ki végül.
– Lestrange – intett Voldemort Paulnak szinte azonnal.*
A férfi előrébb lépett. Klaudia pontosan tudta, mi fog történni. Amikor látta Paul félelemmel telt tekintetét, azt kívánta, bárcsak lenne már vége. És akkor a vőlegénye végre kimondta a halálos átkot.
Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig az égvilágon semmi nem történt. A fejét elfordította, és valami igazán meglepőt tapasztalt; James Potter nézett rá az ajtó mögül. Egy pillanatra azt hitte, ez csak látomás, de annyira valóságosnak tűnt az egész, hogy belátta, James tényleg ott van.
– Gyönyörűek a szemeid – mondta James Potter.
Klaudia szobájában voltak a Roxfortban. Hosszú percek óta csak feküdtek az ágyon elalvás előtt, és szótlanul nézték egymást.
– Én is szeretem a te szemeidet – felelte Klaudia. – Bárcsak minden alkalommal, amikor lehunyom a szemeimet, a tieidet látnám…
Klaudia mélyen belenézett a csokoládébarna szemekbe. Még egyszer, utoljára. Ez jutatta eszébe azt az emléket, és igyekezett elveszni abban a tekintetben. Kis híján elmosolyodott, ahogy belegondolt, hogy most teljesült ez a vágya, hiszen James szemeit láthatta.
Azután lehunyta a szemeit. Örökre.
<center><b>Vége</b></center>
* Részletek: Betty – Rólad álmodom, 24. Helyzetjelentés
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
