2. fejezet ~ Október 22

A napok teltek, és szinte a föld felett szárnyaltam. A munkában nem is tudtam nagyon odafigyelni, a főnököm, Alastor Mordon pedig állandóan leordított vagy beszólogatott. Bár az az igazság, hogy még ez se szegte kedvemet… Apa leszek…
Merlin, nem tudom elhinni!

Lily azt mondta, hogy várjak a szétkürtöléssel, és nekem ez elég nehezen ment. A körülöttem levő emberek mind azt hitték, megbolondultam és talán a Szent Mungó zártosztályára kellene küldeni, de én többnyire nem vettem fel. Igen ám, egészen addig, míg a legjobb barátom, Sirius nem kezdett rá.

- Mondd, Ágas, te mostanság szedsz valamit?
- Mi van? – képedtem el, miközben a Főnix Rendje szállására igyekeztünk.
- Tudod, ilyen tudatmódosító szereket…
- Fogalmam sincs, miről beszélsz – feleltem még mindig döbbenten.
- Nem tudod, hogy mik azok?
- De tudom, csak…
- A válasz akkor igen – jelentette ki.
- Mire a válasz igen? – lépett mellénk Lily, ugyanazzal a boldog mosollyal, mint ami az én arcomon is fellelhető volt.
- Merlin, már te is?! – tátotta el a száját Sirius.
- Mit én? – kérdezte Lily.
- Hát te is szedsz valamit, mint James? – Az álla valahol a földön lett volna, ha ez emberileg lehetséges lenne.
- Hagyd rá – szóltam közbe, de Lilyt már így is elkapta a röhögőgörcs. – Sirius ma meghülyült.
- Na jó. Ágas oké… Na de, hogy Evans is?!
- Nem Evans, hanem Lily – javítottam ki már vagy milliomodszorra, de csak leintett. – Vagy inkább hívd Potternek – mondtam, de erre csak két-két felhúzott szemöldökkel találkoztam. – Oké, maradj az Evansnél – emeltem fel mentegetőzve a kezem.

Közben már beértünk a hadiszállásra, ami egy elhagyatott házban volt – bár belülről egyáltalán nem tűnt annak. Kívülről a ház szinte úgy nézett ki, mint ami pillanatokon belül összedőlhet, azonban ha beléptél az ajtón, teljesen az ellentétjét láthattad. Mindössze négy helység volt, az egyik a mosdó, a másik a konyha, a harmadik egy nappaliféleség, amit átalakítottunk a megbeszélés helyévé, illetve az előszoba, amiből a többi három nyílt.

- Megőrültek az emberek… - lépett be Sirius a „nappaliba”, mire mindenki felnézett. A szokásos csapat már ott ült a nagy kerek asztal körül, és Remus hangot is adott a fejében megszülető kérdésnek.
- Kik őrültek meg?
- Potterék – mutatott hátra a válla felett, egyenesen ránk. Legalább nem Evanst mondott.
- Sirius túldramatizálja a helyzetet – mondtam gyorsan. – Mint mindig.
- Miért, történt valami? – vonta fel a szemöldökét. Ő is nyilvánvalóan láthatta, hogy valami megváltozott a légkörben.
- Majd később – előzött meg Lily a válaszadásban, bár én azt akartam mondani, hogy semmi.

Ekkor jelent meg Dumbledore, mindentudó mosollyal az arcán, és félórán át taglalta a mondanivalóját. Ez idő alatt a tekintetem többnyire Lilyre vándorolt, és a születendő gyermekünkön járt az eszem.
Fiút szeretnék. Először.
Aztán jöhet a kislány…
De igazából az se baj, ha lány és aztán fiú. A lényeg úgyis az, hogy az enyém. Hogy apa leszek. Hogy Lilyvel lesz egy közös utódunk…

-… és most inkább átadnám Jamesnek és Lilynek a szót, ugyanis fontos bejelentenivalójuk van – zárta le mondókáját Dumbledore, és én kíváncsian tekintettem fel rá. Honnan tudja? Hát persze, Dumbledore mindent tud.

A szempárok mind ránk szegeződtek, és nem igazán tudtuk eldönteni, hogyan is kezdjünk neki. Végül is, Sirius megelégelte a dolgot, és hatalmas puffanással felkönyökölt az asztalra.

- Belekezdenétek végre? Nyertetek azon a mugli valamin? – tippelgetett Sirius.
- Nem hinném, hogy James szerencsejátékos-szellemű – vágott közbe Frank, akinek egyébként ugyanaz a mosoly volt az arcán, mint nekünk. A napokban derült ki, hogy Alice is terhes.
- Babát várok – mondta ki hangosan Lily, és egy pillanatra lehunyta szemét. A teremben mindenki elnémult, szinte a légy zümmögését is hallani lehetett, Sirius pedig olyan arcot vágott, mint akit pofon vágtak.
- Őszintén gratulálok – jelent meg közvetlen mellettem Dumbledore, és kezet rázott velem.
- Köszönjük, igazgatóúr – feleltük, és a többiek is sorban gratuláltak nekünk.

VÉLEMÉNY