Az utóbbi időben Dumbledore nyomozott valami után, amibe senkit nem avatott be, és mivel megbízunk az ex-igazgatónkba, ezért nem is idegeskedtünk. Többnyire a Mágiaügyi Minisztérium aurorosztályán voltam, hála Rémszem Mordonnak.
Persze, szívesen segítettem be neki, csak az irodai munka túl unalmas nekem… semmi akció, semmi mozgás, csak növesztem a hátsómat. De ez van, ezt kell szeretni… Még a legsötétebb időkben sem lehet egyfolytában akció!
Rémszem nagy örömére Sirius is igen sűrűn bejárt az irodába – természetesen nem dolgozni. Ma is épp az asztalnál ültem, és az iratokat rendezgettem, mikor megjelent széles mosollyal.
- Halihó, apuka!
- Még nem, kedves barátom – mosolyodtam el, ahogy megpillantottam a lelkes arckifejezését.
- Jaj már… még csak pár nap! Mikorra is kell bemennie a kórházba?
- Elméletileg holnapután – válaszoltam, majd visszatemetkeztem a munkába.
- Ennyi? Nem is izgulsz? – döbbent meg, én pedig legyintettem.
- Már hogyne izgulnék! De amint látod, perpill Lily nem szül, és ha tíz percen belül nem leszek kész, akkor Rémszem kidob az utcára.
- Na és? Annyi lóvé van a Gringotts’-ba a számlátokon, hogy meg se kéne mozdítanotok a kisujjatokat a jólétért.
- Blabla. Viszont tíz év múlva lehet, hogy egy galleonunk se marad, és akkor mi lesz a kis Harry James Potterral? – vágtam vissza diadalmasan, ahogy kimondtam a nevét.
- Erre inkább nem mondok semmit – felelte ásítva, és levetette magát a fekete bőrkanapéra, ami az ajtó mögött helyezkedett el.
Ezért, amikor az ajtó kivágódott pár perccel később, és Rémszem beviharzott, Sirius nem látszódott ki, azonban a hirtelen jajdulását én hallottam – Rémszem már nem.
- Potter, készen vagy már?
- Nem, uram, még…
- Mi az, hogy nem? Ha csigát akartam volna felbérelni, akkor most nem te ülnél ebben az irodában! – pattogott, miközben ránehezkedett a botjára, és a mágikus szeme eközben elég furcsán körzött. – Maga, Mr Black, pedig ne lapuljon az ajtó mögött, mert biz’ kirepítem innen!
- Ugyan, Mordon bá’, igazán lehetne elnéző az ifjú apukával – lépett elő az ajtó mögül Sirius, és még egyszer megtapogatta az orrát, hogy egészben van-e.
- Ha már ennyire nem tud mit kezdeni, akkor magának is adhatok egy kis papírmunkát…
Sirius védekezően felemelte a kezét, és inkább csendesen visszahúzódott az ajtó mögé. Rémszem kiosztott néhány utasítást, én pedig nekikezdtem a munkának. Ez csak addig tartott, amíg Sirius nem kezdett el ásítozni, de végül is, befogtam a munkára, hogy gyorsabban fejezzünk.
Pár pillanattal később már otthon is voltunk, és Lily összedobott nekünk egy kis uzsonnát. Hálásan tekintettem fel rá, egészen addig, amikor hirtelen egy főnix jelent meg közvetlen az asztal mellett, és ez csak egyet jelenthetett: jelenésünk van a főhadiszálláson Dumbledore-nál.
Lily rögtön levetette a köténykéjét, amit a főzéshez vett fel, én pedig döbbenten néztem rá.
- Te mit csinálsz?!
- Tessék? Hát megyek veletek, mi mást csinálnék?
- Szóba se jöhet! – dörrentem rá, és Sirius is mellém állt, miközben bólogatott. – Itthon maradsz szépen!
- Bizony, Mrs Potter, itthon maradsz! – bólogatott vigyorogva, bár most nem tudtam törődni azzal, hogy játssza az eszét.
- Te csak ne okoskodj, Sirius. Semmi közöd ahhoz, hogy megyek vagy nem megyek… és ha belegondolok, Jamesnek sincs!
- Mi az, hogy nekem sincs? Az a gyerek a hasadban az enyém is! Nem kockáztathatjuk az életét! – tajtékoztam a dühtől. Legszívesebben megfogtam volna, és bezártam volna egy szobába.
Hát persze!
A felismerés szinte villámként csapott belém. Egyszerűen felkaptam a visítozó Lilyt, és az egyik szobába zártam, annak ellenére, hogy ő csapkodott, rugdosott, csípott és mart.
- James, ezt nem teheted meg velem!
- Ha a szép szóra nem hallgatsz, akkor nincs más választásom – mondtam halkan, és lelkiismeret-furdalásom volt, ahogy becsuktam magam mögött az ajtót.
- James!
- Fúú, Ágas… hogy tudtad felemelni? – nézett rám elismerően, én viszont csak a szemem forgattam meg.
- Most már csak az kéne, hogy valami baja legyen…
- James!
- Ugyan már, pajtás… Evans okos nő. Biztosan kitalál valamit, amivel elüti az időt…
Keserűen bólintottam, miközben arra gondoltam, hogy így a legjobb… másképp biztosan nem tudtuk volna lebeszélni. De nem kockáztathatjuk se az ő, se Harry életét.
Ezernyiféle önmarcangolós gondolat futott át az agyamon, amikor hoppanáltunk az elhagyatott házikóba, ahol már kis tömeg fogadott minket. Mindenki valamerre futkározott, és épp sikerült elkapnom Remus karját, aki gondterhelt arccal akart elhúzni a folyosón észre sem véve bennünket.
- Hé, Holdsáp, lassan a testtel! – mondtam neki, ahogy meglepődve rám nézett. – Mi folyik itt?
- Épp jókor jöttök. Azonnal menjetek a megbeszélés helyére, Dumbledore perceken belül itt lesz… Én megkeresem Franket, mert itt volt még két perccel előbb.
Bólintottunk, aztán rohamtempóban besiettünk az eredetileg nappalinak szánt szobába, amit mi a főszobának használtunk. Dumbledore és még rengeteg Főnix Rendje-tag már bent ült, és mindenki valakivel beszélgetett. Remus egyedül jelent meg, és mi kíváncsian fordultunk felé, mikor leült mellénk.
- Hol van Frank? – kérdezte Sirius rögtön.
- Nem tudom. Lehet, hogy van valami Alice-szal… - suttogta halkan, mert ekkor már mindenki elfoglalta a helyét, illetve Dumbledore felállt, és elkezdett beszélni.
- Köszönöm, hogy ilyen hamar idejöttetek. Nagyon fontos, hogy most mindannyian tiszta fejjel gondolkodjunk! A halálfalók elrabolták a Mágiaügyi Minisztert, és igaz, hogy az aurorok már elkezdték a kutatást, de nem mentek sorra. Természetesen, köztünk van Alastor is – intett Rémszem felé -, aki tájékoztatott bennünket arról, hogy Millicent Bagnoldot már délelőtt elrabolták, de csak most került nyilvánosságra a dolog… Miss Bagnold nagyon fontos képviselője a jó célnak, és mindent meg kell tennünk, hogy kimentsük a halálfalók kezei közül. Ha ő meghal, akkor már nem lesz visszaút… A háború, ha akarjuk, ha nem, elkezdődik, és senki sem állíthatja meg őket…
A szavait mély csend követte. Senki nem mozdult, mert mindannyian tudtuk, hogy ez nem tréfa, most mindent el kell követnünk, hogy megtaláljuk a miniszterasszonyt.
- Viszont, mi egy lépéssel előrébb járunk már, mint az aurorok. – Rémszem feszengeni kezdett a székében, és a botjára támaszkodva előre hajolt. – Az előbb érkezett egy bejelentés a kémünktől, hogy nem messze Londontól tanyáznak a halálfalók, egy vízesés mellett, és valószínűleg hamarosan oda akarják levetni a miniszterasszonyt.
Mindannyian felpattantunk, mivel tudtuk, hogy nem sok időnk van, és igyekeznünk kell. Dumbledore megtörölte a homlokát, intett a fejével, hogy induljunk – mást nem igen tudunk megbeszélni, mivel minden ott derül ki. Dumbledore még lebeszélte Rémszemmel, hogy ha sikerül minden a terv szerint – tehát megmenteni a miniszterasszonyt -, akkor az egészet úgy állítsuk be, hogy az aurorok érdeme, azaz Alastor Mordoné, mivel a Főnix Rendjéről nem adhatunk ki információkat, mert ez egy titkos társaság. Nem kiálthatjuk ki a világnak, hogy köszönjék meg nekünk, főleg, hogy Voldemort egyből lecsapna ránk.
Végül is nem direkt a tisztáson hoppanáltunk, hanem kissé távolabb, és a pálcánkat előreszegezve haladtunk a fák között. Mikor már kezdett kibontakozni a mező, és egyre hangosabban hallhattuk a vízesés hangját, akkor lassítottunk, és csapatokra oszlottunk. Én persze Siriusszal kerültem egy párba, és mikor mindenki másfelé indult, mi úgy döntöttünk, hogy a bátraké a szerencse, szóval mienk az az irány, ahol már a tisztás jön. Szerencsére, elhoztam a láthatatlanná tévő köpenyem, és magunkra terítettük, csak hogy, a lábunk kissé kilátszott. Igyekeztünk minél inkább úgy haladni, hogy a fű takarja a lábbelinket, és a lábszárunk se látszódjon ki.
Nem kellett sok idő ahhoz, hogy meghalljuk a halálfalók hangját, és ahhoz sem, hogy a többiek leleplezzék magukat. Hirtelen már a csata kellős közepén voltunk, és egyre több lett a levegőben repülő átok. Ezért Siriusszal se maradtunk restek, próbáltunk a köpeny mögül átkokat küldeni a halálfalókra, de rá kellett jönnünk, hogy nem annyian vannak, mint a legutóbbi találkozásunkkor… Már sokkal többen adták fel a reményt, és léptek be a halálfalók közé.
Sirius persze nem sokáig bírt a fenekén maradni, így még mielőtt még visszaránthattam volna, már ki is lépett a köpeny alól, majd elrohant arrafelé, ahol egy pillanatig, mintha fekete hajzuhatagot véltem volna látni… Bellatrix…
Sirius után akartam volna menni, de ekkor néhány méterrel tőlem egy csuklyás alak jelent meg. A pálcája akácból készült, és amikor megláttam, már tudtam, hogy ismerem ezt a pálcát. Amikor pedig a csuklya alól egy sebhelyet véltem felfedezni, már száz százalékosan biztos voltam abban, hogy Daniel White áll előttem.
Nem gondolkoztam, és amikor lerántottam a köpenyt magamról, akkor az ott is maradt a földön és egyenesen Danielnek rontottam. Mintha számított volna erre a lépésre, ugyanis elkapott és átdobott a másik oldalára, én pedig a földön kötöttem ki.
- Hello, Potter. Tudtam, hogy a közelben vagy, amikor megláttam a Black barátodat… bár az is lehet, hogy utoljára láttam élve - mosolygott gúnyosan, és a pálcáját maga elé tartotta, de nem szegezte rám.
- Fogd be, te… - kezdtem, de mielőtt még nonverbálisan végiggondolhattam volna az átkot, amit ráküldök, a pálcám már kirepült a kezemből.
- Látom, még mindig nem tanultad meg, hogy gyorsabban kell gondolkodni, és gyorsabban kell a pálcádat használni.
Lüktetett a fejem, és legszívesebben egy Adavát küldtem volna rá, de csak az járt a fejemben, hogy nem ölhetem meg, mert nem vagyok gyilkos. El kellene kapni, aztán Azkabanba küldeni úgy, hogy ne szökhessen meg, és kész.
Sajgott a lábam is azóta, mióta a földre kerültem, de próbáltam nem törődni vele. Azonban mielőtt még igazán ráfókuszálhattam volna Danielre, intett neki egy másik halálfaló, és küldött egy átkot, amitől pár métert repültem – egyenesen egy fának.
A nyakamba is éles fájdalom hasított, és megijedtem, hogy mi lesz, ha elveszítem az emlékezetem? Most szükségük van rám is, és nem ülhetek itt… Viszont akárhogy is próbáltam felállni, nem ment. Éreztem, ahogy az erő kiszáll belőlem.
Hallottam magam körül a sikolyokat, a kétségbeesett hangokat… mindent, mindenkit… és egy pillanatig talán hallucináltam is, vagy tényleg ott volt, de Lily hangját hallottam.
- Evans, mi a jó francokat keresel itt?! – rivallt rá Sirius. Próbáltam felülni, de nem tudtam. Szédültem, hányingerem volt, és iszonyatosan fájt minden porcikám.
- A férjemet! – üvöltötte vissza, és egy pillanatig elmosolyodtam, de aztán úrrá lett rajtam az aggodalom.
- Hogy szöktél meg?!
- Elfelejtettétek elvenni a pálcámat… - sóhajtott fel.
- James megöl, ha meglát! Nem szabadna itt lenned! A napokban várható a baba születése… Eszednél vagy?! – Torka szakadtából ordított, de a hangokból ítélve Lily nem törődött vele.
Sikerült kinyitnom a szemem, és láttam, ahogy Sirius elkapta Lily karját, és próbálta valamilyen biztonságos(abb) helyre vonszolni, ekkor azonban meglátott engem.
- James! James! Istenem… - Peregtek az arcáról a könnyek, és éreztem, hogy a keze remegett, ahogy hozzám ért. – Jól vagy? Uramisten… SIRIUS! Azonnal szólj valakinek! Lehet, hogy agyrázkódása van… és a lábából ömlik a vér! El kell innen vinni!
- Téged is, te ostoba boszorkány! Nem csak a saját életed kockáztatod, értsd már meg! – Farkasszemet néztek néhány momentumra, de aztán Sirius eltűnt, és én csak szorítottam Lily kezét, egyre erőtlenebbül…
Nem emlékszem pontosan a többi jelenetre, de egyszer csak a kórházban voltam, egy fehér ágyon, bekötött fejjel és lábbal. Lily ott ült az ágyam szélén, fogta a hasát, és nézett engem. Furcsa arcot vágott, és rájöttem, hogy fájdalmai vannak… Próbáltam nyugodtan és tisztán gondolkodni, de borzalmasan fájt a fejem, és nem tudtam, hogy ilyenkor mi a teendő.
Nem sokkal később Lily felkelt, és az ajtó felé akart indulni, de mikor odanéztem, már egy óriási tócsa volt körülötte. Megállt, és az arcszíne falfehérre változott. Én nem mozdultam, csak néztem, nem tudtam se megszólalni, se mozdulni, csak figyeltem, és akkor fogtam fel igazán, hogy mi történik, mikor Lily kimondta:
- A fiad jönni akar...
AJÁNLOM AZ OLDALT
