Petúniák víg dalát sodorja felém az éji szél,
Hűvös a lelkem, míg a meleg vérem mindig él.
Fák között lépne, a nedves, puha talajon talpam,
Egy fáradt sóhajt nyújtva rebeg az ajkam.

Kicsiny tüskéket érzek törött hátam alatt,
Egy száradt tuskó fekszik fejem alatt hanyatt.
Erőtlen kezem még markolja a vékony fémet,
A piros pergés pettyet fest, és vörösre a rétet.

Hajamon trónolt lebegő, fehér csipke nemrég,
Kereszthez sétáltam akkor, elhagyva a szabad ént,
Mögöttem hagyva sápadt arcú, szelíd lényed,
Akkor még hittem, élhetek tovább nélküled.

Nem éreztem gátját a beköszöntő ősznek,
Azt hittem, a kényszer nem tántorít minket,
Hittem, hogy szerethetsz asszonyként is,
Nem tudtam, a lélek csak úgy kell, ha szűzi.

Nem féltem semmitől, nem mertem félni,
Esélyt adtam volna akkor a lehetetlent megélni,
Elveszíteni téged, hogy tehettem volna, kérlek.
Most mégis búcsúznom kell, mégis félve élek.

Éltem az avaron utolsó percig szívemen fekve,
Petúniás táj örök ágyam, itt leszek eltemetve.
Roppanó, őszi sóhajok szemfedőmmé válnak,
Csurgó vérem oltja szomját a csalitos tájnak.

Nem érzem kezemben a penge nyugodtságát,
Szívemben sem reped a hűvös seb tovább már,
Csak a vérem katicái lépkednek tova a földre,
Dörren minden lépésük a száradt, leölt fűre.